hiányod hiánya megzavar,
Megbetegít a félelmekbe mart álmom,
s emésztőnedve felkavar.
Téged választottunk, engem olvasztva,
értelmetlen háló vagyok csupán,
Engem választottunk Beléd kavarva,
ismétlőgombunkat bemocskolván.
Én nem engedek a múltnak,
színed mindig megsegít,
Mindennek, mi újra lehúzhat,
Benned lelem ellenszerét.
Én félem az elmúlás párlatát,
ha kegyvesztettként is táncolok,
Ha belélegezem tested illatát,
fényként boldogan úszhatok.
Én meguntam a nem szeretést,
mi folyton visszarántott,
Hogy megvessem az ölelést,
mit az ég Belőled ajándékozott.
Tudod, hogy a láng csupán egy apró pillanat,
mi ellibben, ha leloccsantod,
De mit Benned látok örök és megmarad,
ha meggyújtok egy csillagot.
E csillag legyen a szerelmünk,
mely fényévekig elér,
Nem hunyhat ki, csak velünk,
mikor az alkonyunk ide ér.
Most bátortalan a léptem,
ne hagyd, hogy elessek,
Ölelésed örökre kértem,
hisz veled teljes az élet.
Bizalmam a ház, mit Te építettél,
feldíszítem kételymentes párámmal,
Bizalmad a kép, mit belém festettél,
s maradok szerelemmel, őszinte alázattal:
A Te Kedvesed!
