Üres vagyok belül, semmi nem marad meg bennem.
Zavart.
Zavar.
Szentül hiszem, hogy tegnap még nem fájt ennyire, pedig már akkor is jelen volt.
"Kezdődő szociofóbia." - Idézem magam elé öndiagnózisomat.
Sok ember.
Meleg van.
Mennék már...
Mit mondtál?
Téboly ez.
Rég nem látott hanghordozók után epekedem.
Fontosságot várok, pedig értem,
hogy veletek már rég végeztem.
Álbarátok.
Képességtolvajok.
Ami kellett, elvettétek,
használtatok, cseréltetek.
Hasznom fölött henyéltetek.
Könnyű a fontosságot hiányolni annak, aki mások szavából legelt egy kis önbecsülést.
Mi a ti szemetekben kincs és érték, az én életemben ÉN magam vagyok.
Ha felrúgjátok az állapotot,
dőlök, mint a kártyavár.
S mi az, mi bánt?
Lehelet-én vagyok.
Könnyű ablakpárámat egy mozdulattal töröltétek.
Megmaradtam még kis ideig a pólótok ujján,
de minden mosás után
kevesebb maradt belőlem.
Kosz voltam én?
Tán valami szenny, piszok?
Beleptem az ablakot?
Elloptam a tisztánlátást?
Komolyan nem értem a fordulatot,
mitől belém nyomtátok a magánymagot.
