Csomó

Mert, ha nem mondom ki,
úgysem lehet igaz semmi.
Túl álmos vagyok, hogy meglássam
azt, mire igazából sosem vártam.

Szaggatom a lélekmadzagot,
ollóval marom pont ott,
hol tegnap is csomót szültél rám,
s ha tehetném, örökre elszorítanám.

Néha a képzet lehetőségekbe bátorít,
s ha már végtelenül unom is, mit
lehetetlennek kereszteltünk...
azért kérlek maradjon bennünk

örökre összekulcsolt ujjaink képe,
Hogyha mesélni tolna
a múltba ágyazott könnycsepp,
mit ott hagytam könyörgés nélkül...

Legyen mit mondanom.

Borítótervek

Párafoltot nyal ujjhegyem.
Tartom, míg fáradt vonalakból
formát nem szenved
szíved üveglapjaira.
Magamnak szültem világom...

Borítóterveket szabok rá
virtuális mámor-szirmokból,
tökéletesre tervezem;
valahogy messze nem hibátlan.

Hány számot kell megfaragnom,
mire köd-lelkemmel felfogom:
túl messze van a szellőbe
font megváltóm?