Lélekóra

Faltól falig tart most a séta,
tik-tak-tik-tak - szól a lélekóra.
Három kívánságom, - ha volt - feléltem,
Nem maradt más, csupán belső szentélyem.

Ágytól ágyig tart most a tánc,
tán meglelem, te Szív, mire is vágysz.
Hét fejű sárkány, - ha élt - legyőztem,
minden, mi lángolt, kiürült belőlem.

Ágról ágra fúj most a szél,
a csendbe zárt lélek békét remél.
Töviskoszorúm, - ha volt - leszaggattam,
tengernyi vétségem elajándékoztam.

Írisztől íriszig jár most a fény,
nem lesz több ostoba, hamis remény.
Vágyam, - ha volt - elfeledtem,
s a tenyeredbe tettem porszemnyi életem.

Dallamtalan

Oly fehér itt minden;
csak gyermeki kacagás,
mely végigsuhan, bőrömet simogatva.
Nyugodt folyamú patak-tekintetek,
mint megannyi csillag,
s mind engem figyel.

Most kéne pengetnem,
de a lábnyomodat kémlelem,
mi frissen mélyed még
zarándok szívemen.

Zöldbe borult minden;
csak csilingelő csobogás,
mely átszalad, kimosva elmém.
Szellőben zörgedező harang-levelek,
mint megannyi csengettyű,
s mindegyik nekem szól.

Most kéne dalolnom,
de csak dér ül a torkomon,
mi fagyba fordítja
megannyi gondolatom.

Vörösre festődsz bennem;
csak ropogó forróság,
mely kimossa szememből a könnyeket.
Szélcsendben úszó felhők,
mint megannyi bárány,
s mind álomba segít.

Most kéne zengenem,
de a dallam a lelkemben,
mi visszatartott,
megdermedt mélyemen.