Dallamtalan

Oly fehér itt minden;
csak gyermeki kacagás,
mely végigsuhan, bőrömet simogatva.
Nyugodt folyamú patak-tekintetek,
mint megannyi csillag,
s mind engem figyel.

Most kéne pengetnem,
de a lábnyomodat kémlelem,
mi frissen mélyed még
zarándok szívemen.

Zöldbe borult minden;
csak csilingelő csobogás,
mely átszalad, kimosva elmém.
Szellőben zörgedező harang-levelek,
mint megannyi csengettyű,
s mindegyik nekem szól.

Most kéne dalolnom,
de csak dér ül a torkomon,
mi fagyba fordítja
megannyi gondolatom.

Vörösre festődsz bennem;
csak ropogó forróság,
mely kimossa szememből a könnyeket.
Szélcsendben úszó felhők,
mint megannyi bárány,
s mind álomba segít.

Most kéne zengenem,
de a dallam a lelkemben,
mi visszatartott,
megdermedt mélyemen.