Ha nagyon hasonlatokban akarnék gondolkozni, azt mondanám: az egész életemet legjobban egy fáéhoz tudnám hasonlítani. Mondjuk egy parkban.
Magányosan álldogáltam jó sokáig. Voltak körülöttem más fák is, néha összeért a lombkoronánk, olyankor enyhe bizsergés járta át a testemet. Azonban túl fennkölt népek voltak számomra, így érdemleges kapcsolatra sosem tettünk szert.
Gyakran közeledtek hozzám emberek, akik visszajáróvá váltak, barátjuknak neveztek. Akad egy-kettő, aki még ma is meglátogat.
Rendszeresen része voltam találkozóknak, s nem önhittségből mondom, de bizony rengeteg szerelmes bánatára végül én voltam a gyógyír. Párokat kanyarintottam egymásba, elválásoknál voltam jelen, mint csendes, de oltalmazó megfigyelő.
A viharok idején sem adtam fel, bár gyakran szenvedtem súlyos sérüléseket. Olyankor az emberek valamelyest meghálálták a törődésemet. Levágták a sérült ágakat, bár egyet-kettőt fennhagytak, melyektől egyedül képtelen voltam megszabadulni. Egy idő után úgy vélték: a sebek maguktól is beforrnak, s hagyták, hogy minden egyes porcikám önerőből álljon vissza megszokott állapotába.
Azt gondolnád, hogy egy fa nem lehet bizalmatlan csak azért, mert első látásra keménynek és határozottnak látszik. Tévedés. Ha egy fa, aki évszázadokon át ugyanazon a helyen áll, sok mindent megél, rengeteget lát, pedig egy lépést sem mozdul.
Ti, emberek, folyton mozgásban vagytok. Akárcsak a hangyák. Nagyon kevesen vagytok csak képesek megállni, hogy egy pillanatra "csak úgy" legyetek. Nem is hiszem, hogy tudnátok pihenni. Régen sem tudtatok, csak azzal nyugtatjátok egyre fáradtabb lelketeket, hogy volt idő, amikor jobb volt. Ebből le is vonjátok a következtetést, hogy lesz idő, amikor ez a jóság visszatér az életetekbe. Nem ilyen a természetetek, talán majd rájöttök.
Azért nem olyan vészes a helyzetetek, bár egészen otromba dolognak tartom, hogy a folyamatos gyilkolás a testvérrészetekké vált. Ezt sem bírtátok abbahagyni soha...
Apró hajtás voltam csupán, mikor arra gondoltam, hogy meg lehet titeket változtatni, csak nagy dolgokat kell hozni az életetekbe. Én akartam lenni a legnagyobb fa széles e vidéken, s nem csak nagy, de gyönyörű is. Hittem, hogy majd én változtatom meg a világot. Kicsit még ma is hiszek benne, bár az évszázadok során lényegesen alábbhagyott a bizalmam.
Megint itt tartunk.
Bizalom.
Ha most látnál, azt mondanád, nem értem el a céljaimat. Kicsi, tömzsi törzsemet számos horzsolás fedi. Ti tettétek. Belevájtatok be nem tartott ígéreteket, esküket, fogadalmakat, szépen megfogalmazott gondolatokat. Volt, aki verset faragott belém, akadt, aki szívet formált pengéjével, majd mikor ez elmúlt, egyszerűen csak áthúzta.
Sosem láttatok belém, s én sem láttam belétek. Egyszerűen csak tapasztaltam pár dolgot, melyek ismeretében jobban ki tudtam számolni a következő lépéseteket. Hányszor hallottam ugyanazokat a mondatokat!
Magányosan álldogáltam jó sokáig. Voltak körülöttem más fák is, néha összeért a lombkoronánk, olyankor enyhe bizsergés járta át a testemet. Azonban túl fennkölt népek voltak számomra, így érdemleges kapcsolatra sosem tettünk szert.
Gyakran közeledtek hozzám emberek, akik visszajáróvá váltak, barátjuknak neveztek. Akad egy-kettő, aki még ma is meglátogat.
Rendszeresen része voltam találkozóknak, s nem önhittségből mondom, de bizony rengeteg szerelmes bánatára végül én voltam a gyógyír. Párokat kanyarintottam egymásba, elválásoknál voltam jelen, mint csendes, de oltalmazó megfigyelő.
A viharok idején sem adtam fel, bár gyakran szenvedtem súlyos sérüléseket. Olyankor az emberek valamelyest meghálálták a törődésemet. Levágták a sérült ágakat, bár egyet-kettőt fennhagytak, melyektől egyedül képtelen voltam megszabadulni. Egy idő után úgy vélték: a sebek maguktól is beforrnak, s hagyták, hogy minden egyes porcikám önerőből álljon vissza megszokott állapotába.
Azt gondolnád, hogy egy fa nem lehet bizalmatlan csak azért, mert első látásra keménynek és határozottnak látszik. Tévedés. Ha egy fa, aki évszázadokon át ugyanazon a helyen áll, sok mindent megél, rengeteget lát, pedig egy lépést sem mozdul.
Ti, emberek, folyton mozgásban vagytok. Akárcsak a hangyák. Nagyon kevesen vagytok csak képesek megállni, hogy egy pillanatra "csak úgy" legyetek. Nem is hiszem, hogy tudnátok pihenni. Régen sem tudtatok, csak azzal nyugtatjátok egyre fáradtabb lelketeket, hogy volt idő, amikor jobb volt. Ebből le is vonjátok a következtetést, hogy lesz idő, amikor ez a jóság visszatér az életetekbe. Nem ilyen a természetetek, talán majd rájöttök.
Azért nem olyan vészes a helyzetetek, bár egészen otromba dolognak tartom, hogy a folyamatos gyilkolás a testvérrészetekké vált. Ezt sem bírtátok abbahagyni soha...
Apró hajtás voltam csupán, mikor arra gondoltam, hogy meg lehet titeket változtatni, csak nagy dolgokat kell hozni az életetekbe. Én akartam lenni a legnagyobb fa széles e vidéken, s nem csak nagy, de gyönyörű is. Hittem, hogy majd én változtatom meg a világot. Kicsit még ma is hiszek benne, bár az évszázadok során lényegesen alábbhagyott a bizalmam.
Megint itt tartunk.
Bizalom.
Ha most látnál, azt mondanád, nem értem el a céljaimat. Kicsi, tömzsi törzsemet számos horzsolás fedi. Ti tettétek. Belevájtatok be nem tartott ígéreteket, esküket, fogadalmakat, szépen megfogalmazott gondolatokat. Volt, aki verset faragott belém, akadt, aki szívet formált pengéjével, majd mikor ez elmúlt, egyszerűen csak áthúzta.
Sosem láttatok belém, s én sem láttam belétek. Egyszerűen csak tapasztaltam pár dolgot, melyek ismeretében jobban ki tudtam számolni a következő lépéseteket. Hányszor hallottam ugyanazokat a mondatokat!
"Mindig..." "Soha..."
"Ő volt..." "Én voltam..."
"Szeretem..." "Gyűlölöm..."
"Elhagyott..." "Elhagytam..." "Kibírom..." "Feladom..."
Sorolhatnám.
Lassacskán megtanultam ezeket a szavakat, de mikor én próbáltam felétek közeledni, valahogy mindig hátat fordítottatok.
~ Legyen! ~ gondoltam, ~ Innentől az jön, aki akar, majd befogadom, ha úgy látom jónak, de én nem mozdulok felétek többet!
Így is lett. Az emberek jöttek-mentek, volt, aki maradt, volt, aki eltűnt idővel. A kérgem roncsolását persze egyik sem hagyhatta ki. Néha megsimogattak, s volt, aki meg is ölelt. Akkor jöttem rá, hogy ez a világ legkellemesebb érzése; amikor megölel valaki, a tiszta önmagát adja. Benne van minden fájdalom, boldogság, részvét, de meglátod a dacot, a haragot is. Meglepődtél? Ugyan már! Te is öleltél már haraggal a szívedben. Befogadtam mindent, amit az ölelésekkel kaptam. Nem is gondoltam, hogy lehet máshogy, viszont végre én magam is adhattam. Szó nélkül, fennkölt tettek nélkül. Tisztán, csak magamat. Ha jött valaki, vágytam az ölelésére, és tudtam, hogyan érhetem el a célomat. Használtam minden vonzerőmet, minden bájamat, kedvességemet, csak hogy egy öleléssel többet érezhessek a magaménak. Ez volt az első eset, hogy hittem az emberekben. Ekkor fedeztem fel az egységes, tiszta jóságot, amiben már reménykedni sem mertem. Tanulmányozni kezdtelek benneteket, és arra a megállapításra jutottam, hogy a szeretet, amelyre csak egy ember képes igazán, az érzelmek, amiket csak kevés élőlény tudhat magáénak, tesz titeket halhatatlanná.
No, már megint csöpögök.
Jó lenne azért, ha a gyantát valaki leszívná néha, mert mikor túlcsordul, olyan ragadóssá tudok válni, mint a szirupos csokoládéöntet.
Ezt is tőletek tanultam. Büszke vagyok rá, hogy ilyen fejlett a szókincsem.
Talán egyszer valaki megérti, hogy miről hadoválok...
Voltak próbálkozók, félre ne érts. Ők bírták talán a legtovább a kötöttséget. Szerettek. Tudom, hogy szerettek, de egy fa, aki csak egy helyben áll, s látszatra alig változik, egy felszínesebb léleknek nem adhat semmi pluszt. Nem tudok orrolni érte. Kiborító lehet, amit viharok idején csinálok. Meghajlanak az ágaim, s úgy sértik fel az engem oltalmazó lények bőrét, hogy talán az egészet direktnek hiszik. Bírják egy darabig, de szerintem ez csak dac. Az elemeket akarják megszelídíteni általam, s mikor elfáradnak, elismerik, hogy a lehetetlenre törekedtek, s otthagynak. Gyakran azt sem tudják, hogy belül mennyire vérzek ilyenkor. Fogalmuk sincs arról, hogy bennem mi zajlik. Mindig valamilyen külső erőnek vannak kitéve a cselekedeteim, s nem tudom kontrollálni őket. Csak egy percig állj meg egy helyen, állj fél lábra, a kezeidet tárd szét, s fejedet emeld a magasba.
"Ez egyszerű!" - mondhatnád. Csakhogy nem tombol ilyenkor szélvihar, nem nyaldossa testedet a forró láng, ami belülről is szétfeszít, nem érzed, hogy a következő pillanatban megfulladsz, s szárazság idején sem érzed, hogy itt a vég.
"Neked semmi nem jó!" - jöhet a következő válasz. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy minden jó számomra, s közben semmi sem. Kívülről reagál csak a testem a változásokra. Belül pedig ellenkezőjét élem meg minden egyes mozdulatnak. Effajta kettősségben élem le az egész életemet, s még soha nem találkoztam olyannal, aki ezt igazán megérthette volna.
Remélem, hogy amit most teszek, nem hiábavaló.
Régen apró facsemetéket láttam magam előtt, akik vígan úsznak a friss tavaszi szellőben, s ott volt egy másik fa is, aki tudta szavak nélkül is, hogy mi zajlik bennem. Testünk ugyanúgy reagált a viharokra, a szárazságra, mindenre.
Aztán múltak az évek, s csak emberek jöttek késekkel, botokkal, kosarakkal, mosollyal, könnyekkel... támasz voltam csupán. Nekem dőltek, rám tették a lábukat, s most jön a java, mindennel, ami szennyes, bemocskoltak.
"Várj, Kedves, csak brunyálok egyet!" - én pedig elfordultam volna, hogy legalább ne lássam a gyalázatot.
Mit vártál egy ilyen testtől?
Mit vártál egy ilyen lélektől?
Azt gondoltad, hogy olyan gyönyörű minden, s mi kívül, csak elsőre, a bízni akarásomban megnyilvánul, az elfedhet mindent, mit az évszázadok során magamba szívtam?
A jóságok is megmaradtak, de értsd meg, még soha nem kaptam egy szívnél többet a törzsemre. Erre ideállítasz maroknyi eszközzel, és műalkotásokat vájsz belém! Cserébe próbálok nem sikoltani a fájdalomtól.
Viharok idején csendben tűröd az ütéseimet, mondd, miért nem sikoltasz legalább? Csak tudjam, hogy fáj, ha már küzdeni képtelen vagyok ellene! Hol van a határod?
Ezeket a képeket nem lehet áthúzni, mint az egyszerű szíveket! Felfogod, mit teszel?
Csend. Mindig csend. Némaság.
Őszintén szeretnék beszélni veled, de nem tudok beszélni. Te sem tudsz igazán. Amit cselekszem sem mindig őszinte, hisz látod. Ember vagy, hát beszélj hozzám!
Ha pedig mégsem ember lennél, úgy fogadd el, hogy nem találkoztam megfelelő párommal eleddig, s idő kell, hogy megértsem magamat benned.
Remény vagy. Ha azt hiszed, értelmetlen minden mozdulat, hát hadd mondjak valamit! Én sem érzem értelmesebbnek egyetlen mozdulatomat sem. Valahogy mégis a tudtodra adom, hogy mi van itt bent. Tépkedd a leveleimet, formáld a lombomat, ha ez így a jó, de tudd: mindig itt fogok állni. Nem fogok mozdulni, mert oly mélyen gyúlnak a gyökereim a földbe, hogy kiáshatatlanná váltak. Nem tudsz csak úgy átültetni.
Visszaadtad a bizalmamat, most mégis bátortalan vagyok, s gyenge. Kívülről nem látható az, ami belül mardos. Rosszabb, mint a kések hada, mely szilárd kérgemet oly' sokszor megsebezte.
Fád vagyok. Mindig itt leszek neked. De tudd: ingoványos életed vagy szilárd talajba ágyazod, s hagyod, hogy kihajtson belőle érzelmeid kavalkádja, vagy te is csak továbblépsz, hiszen lábaid visznek előre. Utóbbiba belefáradtam, előbbitől rettegek, hisz ismeretlen.
Szerettem volna, ha ezt tudod.
Lassacskán megtanultam ezeket a szavakat, de mikor én próbáltam felétek közeledni, valahogy mindig hátat fordítottatok.
~ Legyen! ~ gondoltam, ~ Innentől az jön, aki akar, majd befogadom, ha úgy látom jónak, de én nem mozdulok felétek többet!
Így is lett. Az emberek jöttek-mentek, volt, aki maradt, volt, aki eltűnt idővel. A kérgem roncsolását persze egyik sem hagyhatta ki. Néha megsimogattak, s volt, aki meg is ölelt. Akkor jöttem rá, hogy ez a világ legkellemesebb érzése; amikor megölel valaki, a tiszta önmagát adja. Benne van minden fájdalom, boldogság, részvét, de meglátod a dacot, a haragot is. Meglepődtél? Ugyan már! Te is öleltél már haraggal a szívedben. Befogadtam mindent, amit az ölelésekkel kaptam. Nem is gondoltam, hogy lehet máshogy, viszont végre én magam is adhattam. Szó nélkül, fennkölt tettek nélkül. Tisztán, csak magamat. Ha jött valaki, vágytam az ölelésére, és tudtam, hogyan érhetem el a célomat. Használtam minden vonzerőmet, minden bájamat, kedvességemet, csak hogy egy öleléssel többet érezhessek a magaménak. Ez volt az első eset, hogy hittem az emberekben. Ekkor fedeztem fel az egységes, tiszta jóságot, amiben már reménykedni sem mertem. Tanulmányozni kezdtelek benneteket, és arra a megállapításra jutottam, hogy a szeretet, amelyre csak egy ember képes igazán, az érzelmek, amiket csak kevés élőlény tudhat magáénak, tesz titeket halhatatlanná.
No, már megint csöpögök.
Jó lenne azért, ha a gyantát valaki leszívná néha, mert mikor túlcsordul, olyan ragadóssá tudok válni, mint a szirupos csokoládéöntet.
Ezt is tőletek tanultam. Büszke vagyok rá, hogy ilyen fejlett a szókincsem.
Talán egyszer valaki megérti, hogy miről hadoválok...
Voltak próbálkozók, félre ne érts. Ők bírták talán a legtovább a kötöttséget. Szerettek. Tudom, hogy szerettek, de egy fa, aki csak egy helyben áll, s látszatra alig változik, egy felszínesebb léleknek nem adhat semmi pluszt. Nem tudok orrolni érte. Kiborító lehet, amit viharok idején csinálok. Meghajlanak az ágaim, s úgy sértik fel az engem oltalmazó lények bőrét, hogy talán az egészet direktnek hiszik. Bírják egy darabig, de szerintem ez csak dac. Az elemeket akarják megszelídíteni általam, s mikor elfáradnak, elismerik, hogy a lehetetlenre törekedtek, s otthagynak. Gyakran azt sem tudják, hogy belül mennyire vérzek ilyenkor. Fogalmuk sincs arról, hogy bennem mi zajlik. Mindig valamilyen külső erőnek vannak kitéve a cselekedeteim, s nem tudom kontrollálni őket. Csak egy percig állj meg egy helyen, állj fél lábra, a kezeidet tárd szét, s fejedet emeld a magasba.
"Ez egyszerű!" - mondhatnád. Csakhogy nem tombol ilyenkor szélvihar, nem nyaldossa testedet a forró láng, ami belülről is szétfeszít, nem érzed, hogy a következő pillanatban megfulladsz, s szárazság idején sem érzed, hogy itt a vég.
"Neked semmi nem jó!" - jöhet a következő válasz. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy minden jó számomra, s közben semmi sem. Kívülről reagál csak a testem a változásokra. Belül pedig ellenkezőjét élem meg minden egyes mozdulatnak. Effajta kettősségben élem le az egész életemet, s még soha nem találkoztam olyannal, aki ezt igazán megérthette volna.
Remélem, hogy amit most teszek, nem hiábavaló.
Régen apró facsemetéket láttam magam előtt, akik vígan úsznak a friss tavaszi szellőben, s ott volt egy másik fa is, aki tudta szavak nélkül is, hogy mi zajlik bennem. Testünk ugyanúgy reagált a viharokra, a szárazságra, mindenre.
Aztán múltak az évek, s csak emberek jöttek késekkel, botokkal, kosarakkal, mosollyal, könnyekkel... támasz voltam csupán. Nekem dőltek, rám tették a lábukat, s most jön a java, mindennel, ami szennyes, bemocskoltak.
"Várj, Kedves, csak brunyálok egyet!" - én pedig elfordultam volna, hogy legalább ne lássam a gyalázatot.
Mit vártál egy ilyen testtől?
Mit vártál egy ilyen lélektől?
Azt gondoltad, hogy olyan gyönyörű minden, s mi kívül, csak elsőre, a bízni akarásomban megnyilvánul, az elfedhet mindent, mit az évszázadok során magamba szívtam?
A jóságok is megmaradtak, de értsd meg, még soha nem kaptam egy szívnél többet a törzsemre. Erre ideállítasz maroknyi eszközzel, és műalkotásokat vájsz belém! Cserébe próbálok nem sikoltani a fájdalomtól.
Viharok idején csendben tűröd az ütéseimet, mondd, miért nem sikoltasz legalább? Csak tudjam, hogy fáj, ha már küzdeni képtelen vagyok ellene! Hol van a határod?
Ezeket a képeket nem lehet áthúzni, mint az egyszerű szíveket! Felfogod, mit teszel?
Csend. Mindig csend. Némaság.
Őszintén szeretnék beszélni veled, de nem tudok beszélni. Te sem tudsz igazán. Amit cselekszem sem mindig őszinte, hisz látod. Ember vagy, hát beszélj hozzám!
Ha pedig mégsem ember lennél, úgy fogadd el, hogy nem találkoztam megfelelő párommal eleddig, s idő kell, hogy megértsem magamat benned.
Remény vagy. Ha azt hiszed, értelmetlen minden mozdulat, hát hadd mondjak valamit! Én sem érzem értelmesebbnek egyetlen mozdulatomat sem. Valahogy mégis a tudtodra adom, hogy mi van itt bent. Tépkedd a leveleimet, formáld a lombomat, ha ez így a jó, de tudd: mindig itt fogok állni. Nem fogok mozdulni, mert oly mélyen gyúlnak a gyökereim a földbe, hogy kiáshatatlanná váltak. Nem tudsz csak úgy átültetni.
Visszaadtad a bizalmamat, most mégis bátortalan vagyok, s gyenge. Kívülről nem látható az, ami belül mardos. Rosszabb, mint a kések hada, mely szilárd kérgemet oly' sokszor megsebezte.
Fád vagyok. Mindig itt leszek neked. De tudd: ingoványos életed vagy szilárd talajba ágyazod, s hagyod, hogy kihajtson belőle érzelmeid kavalkádja, vagy te is csak továbblépsz, hiszen lábaid visznek előre. Utóbbiba belefáradtam, előbbitől rettegek, hisz ismeretlen.
Szerettem volna, ha ezt tudod.
