Vallomás

Bátorságot meríteni belőled
oly egyszerű,
Tisztán látó szemedből
sugárzik a derű.


Kételyszilánkom sok volt,
de elszállt már,
Szerelmem lángjába a
forróság visszajár.


Erősebb, mint valaha,
ha lehet ezt így mondani,
S ha mégis akadály
jő, le tudjuk majd küzdeni.


Messze szállunk nem sokára,
földre, mely oly' idegen,
Fogsz erősen, már nem félek,
hisz mindig itt vagy velem.


Mindenféle fájdalmakra
Te vagy a jó orvosság,
Édes, drága Tamásom,
a neved tiszta boldogság.


Szívem tele, majd' szétrobban,
s most picit túl is csordult,
Mégis veled már nem félek,
az élet is felénk fordult.


Szerelmemből kieshetetlen!
Örök kincseddé tegyél!
Életemnek szerves része,
igaz párom legyél!

Mindenben kitartunk

Pár csepp pára,
ezt hagytad itt tegnap,
bennem meg a vágyat
egy merészebb életre.


Újfajta önmagam
még meg sem emésztem,
és máris elértem
egy kékvérű világot.


Félelmem hasztalan,
jó életbe csöppenek,
hol hasznosak a megtettek,
béke, s nyugalom van


Melletted lábamat
megvetem a szilárd talajba,
hogy még a vak is láthassa:
mindenben kitartunk.

Fortuna óda

A szerencse forgandó,
forduljon hát felénk,
feledtesse sebeinket,
mit a múlt vájt belénk!


Szép szemének fényében
fürödnék már én is,
szenvedésben térd-gázolni
nem szenvedély, nem fétis.


Egészségben, gazdagságban,
szeretetben mámor-lubickolnánk,
boldogságunk nektarinját
másokkal is megosztanánk.


Tudom, most, az út elején
lábaink még gyengék,
de egymást támogatva
villám nem csap belénk.


Lelkem problémáit
testem köpködi ki,
nem nagy a baj,
segít megújulni.


Amint felszabadulunk
testünk sem béklyóz már,
itteni életünkben
tudom, hogy jóság vár.


Most kezdtünk el még csak
közös ösvényt járni,
de érzem, hogy fogjuk egymást
vénséges testben látni.


Szeretlek hát Téged,
míg jár bennem a lélek,
most ad jót az élet,
s ad majd még, ezret.

Búcsúzó búcsúszó

Kifúrtnak érzem magam.

Üres vagyok belül, semmi nem marad meg bennem.

Zavart.

Zavar.

Szentül hiszem, hogy tegnap még nem fájt ennyire, pedig már akkor is jelen volt.

"Kezdődő szociofóbia." - Idézem magam elé öndiagnózisomat.

Sok ember.

Meleg van.

Mennék már...

Mit mondtál?

Téboly ez.

Rég nem látott hanghordozók után epekedem.

Fontosságot várok, pedig értem,

hogy veletek már rég végeztem.

Álbarátok.

Képességtolvajok.

Ami kellett, elvettétek,

használtatok, cseréltetek.

Hasznom fölött henyéltetek.

Könnyű a fontosságot hiányolni annak, aki mások szavából legelt egy kis önbecsülést.

Mi a ti szemetekben kincs és érték, az én életemben ÉN magam vagyok.

Ha felrúgjátok az állapotot,

dőlök, mint a kártyavár.

S mi az, mi bánt?

Lehelet-én vagyok.

Könnyű ablakpárámat egy mozdulattal töröltétek.

Megmaradtam még kis ideig a pólótok ujján,

de minden mosás után

kevesebb maradt belőlem.

Kosz voltam én?

Tán valami szenny, piszok?

Beleptem az ablakot?

Elloptam a tisztánlátást?

Komolyan nem értem a fordulatot,

mitől belém nyomtátok a magánymagot.