Csomó

Mert, ha nem mondom ki,
úgysem lehet igaz semmi.
Túl álmos vagyok, hogy meglássam
azt, mire igazából sosem vártam.

Szaggatom a lélekmadzagot,
ollóval marom pont ott,
hol tegnap is csomót szültél rám,
s ha tehetném, örökre elszorítanám.

Néha a képzet lehetőségekbe bátorít,
s ha már végtelenül unom is, mit
lehetetlennek kereszteltünk...
azért kérlek maradjon bennünk

örökre összekulcsolt ujjaink képe,
Hogyha mesélni tolna
a múltba ágyazott könnycsepp,
mit ott hagytam könyörgés nélkül...

Legyen mit mondanom.