előfordul, és ha
nem találnék vissza,
megvársz, kezem fogva.
Veled vagyok bárhol,
messze van a távol,
néha fent, de máskor
szívünk közel lángol.
Széllel szemben álmom,
teljességét várom,
s nyugodt szívvel látom,
Te vagy csöppnyi lángom.
2011. szeptember 30.
2011. augusztus 8.
A Te Kedvesed
Ismerős vándor kopogtat a hátamon,
hiányod hiánya megzavar,
Megbetegít a félelmekbe mart álmom,
s emésztőnedve felkavar.
Téged választottunk, engem olvasztva,
értelmetlen háló vagyok csupán,
Engem választottunk Beléd kavarva,
ismétlőgombunkat bemocskolván.
Én nem engedek a múltnak,
színed mindig megsegít,
Mindennek, mi újra lehúzhat,
Benned lelem ellenszerét.
Én félem az elmúlás párlatát,
ha kegyvesztettként is táncolok,
Ha belélegezem tested illatát,
fényként boldogan úszhatok.
Én meguntam a nem szeretést,
mi folyton visszarántott,
Hogy megvessem az ölelést,
mit az ég Belőled ajándékozott.
Tudod, hogy a láng csupán egy apró pillanat,
mi ellibben, ha leloccsantod,
De mit Benned látok örök és megmarad,
ha meggyújtok egy csillagot.
E csillag legyen a szerelmünk,
mely fényévekig elér,
Nem hunyhat ki, csak velünk,
mikor az alkonyunk ide ér.
Most bátortalan a léptem,
ne hagyd, hogy elessek,
Ölelésed örökre kértem,
hisz veled teljes az élet.
Bizalmam a ház, mit Te építettél,
feldíszítem kételymentes párámmal,
Bizalmad a kép, mit belém festettél,
s maradok szerelemmel, őszinte alázattal:
A Te Kedvesed!
2011. június 20.
Dárdanyelek
Téged csodának rendelt
mellém az Úr,
bájvilágban szántó
képek vadul
kalimpálásában.
Engem valóságnak teremt
melléd az ég,
mámorlépteket látó
szentként beléd
álmodtattalak.
Minket dárdanyélnek vágott
hasábokba a sors,
hitetlenségünk ellenére
kiérdemelt, jogos
együttélésünkhöz.
mellém az Úr,
bájvilágban szántó
képek vadul
kalimpálásában.
Engem valóságnak teremt
melléd az ég,
mámorlépteket látó
szentként beléd
álmodtattalak.
Minket dárdanyélnek vágott
hasábokba a sors,
hitetlenségünk ellenére
kiérdemelt, jogos
együttélésünkhöz.
2011. május 4.
Fa-lak
Ha nagyon hasonlatokban akarnék gondolkozni, azt mondanám: az egész életemet legjobban egy fáéhoz tudnám hasonlítani. Mondjuk egy parkban.
Magányosan álldogáltam jó sokáig. Voltak körülöttem más fák is, néha összeért a lombkoronánk, olyankor enyhe bizsergés járta át a testemet. Azonban túl fennkölt népek voltak számomra, így érdemleges kapcsolatra sosem tettünk szert.
Gyakran közeledtek hozzám emberek, akik visszajáróvá váltak, barátjuknak neveztek. Akad egy-kettő, aki még ma is meglátogat.
Rendszeresen része voltam találkozóknak, s nem önhittségből mondom, de bizony rengeteg szerelmes bánatára végül én voltam a gyógyír. Párokat kanyarintottam egymásba, elválásoknál voltam jelen, mint csendes, de oltalmazó megfigyelő.
A viharok idején sem adtam fel, bár gyakran szenvedtem súlyos sérüléseket. Olyankor az emberek valamelyest meghálálták a törődésemet. Levágták a sérült ágakat, bár egyet-kettőt fennhagytak, melyektől egyedül képtelen voltam megszabadulni. Egy idő után úgy vélték: a sebek maguktól is beforrnak, s hagyták, hogy minden egyes porcikám önerőből álljon vissza megszokott állapotába.
Azt gondolnád, hogy egy fa nem lehet bizalmatlan csak azért, mert első látásra keménynek és határozottnak látszik. Tévedés. Ha egy fa, aki évszázadokon át ugyanazon a helyen áll, sok mindent megél, rengeteget lát, pedig egy lépést sem mozdul.
Ti, emberek, folyton mozgásban vagytok. Akárcsak a hangyák. Nagyon kevesen vagytok csak képesek megállni, hogy egy pillanatra "csak úgy" legyetek. Nem is hiszem, hogy tudnátok pihenni. Régen sem tudtatok, csak azzal nyugtatjátok egyre fáradtabb lelketeket, hogy volt idő, amikor jobb volt. Ebből le is vonjátok a következtetést, hogy lesz idő, amikor ez a jóság visszatér az életetekbe. Nem ilyen a természetetek, talán majd rájöttök.
Azért nem olyan vészes a helyzetetek, bár egészen otromba dolognak tartom, hogy a folyamatos gyilkolás a testvérrészetekké vált. Ezt sem bírtátok abbahagyni soha...
Apró hajtás voltam csupán, mikor arra gondoltam, hogy meg lehet titeket változtatni, csak nagy dolgokat kell hozni az életetekbe. Én akartam lenni a legnagyobb fa széles e vidéken, s nem csak nagy, de gyönyörű is. Hittem, hogy majd én változtatom meg a világot. Kicsit még ma is hiszek benne, bár az évszázadok során lényegesen alábbhagyott a bizalmam.
Megint itt tartunk.
Bizalom.
Ha most látnál, azt mondanád, nem értem el a céljaimat. Kicsi, tömzsi törzsemet számos horzsolás fedi. Ti tettétek. Belevájtatok be nem tartott ígéreteket, esküket, fogadalmakat, szépen megfogalmazott gondolatokat. Volt, aki verset faragott belém, akadt, aki szívet formált pengéjével, majd mikor ez elmúlt, egyszerűen csak áthúzta.
Sosem láttatok belém, s én sem láttam belétek. Egyszerűen csak tapasztaltam pár dolgot, melyek ismeretében jobban ki tudtam számolni a következő lépéseteket. Hányszor hallottam ugyanazokat a mondatokat!
Magányosan álldogáltam jó sokáig. Voltak körülöttem más fák is, néha összeért a lombkoronánk, olyankor enyhe bizsergés járta át a testemet. Azonban túl fennkölt népek voltak számomra, így érdemleges kapcsolatra sosem tettünk szert.
Gyakran közeledtek hozzám emberek, akik visszajáróvá váltak, barátjuknak neveztek. Akad egy-kettő, aki még ma is meglátogat.
Rendszeresen része voltam találkozóknak, s nem önhittségből mondom, de bizony rengeteg szerelmes bánatára végül én voltam a gyógyír. Párokat kanyarintottam egymásba, elválásoknál voltam jelen, mint csendes, de oltalmazó megfigyelő.
A viharok idején sem adtam fel, bár gyakran szenvedtem súlyos sérüléseket. Olyankor az emberek valamelyest meghálálták a törődésemet. Levágták a sérült ágakat, bár egyet-kettőt fennhagytak, melyektől egyedül képtelen voltam megszabadulni. Egy idő után úgy vélték: a sebek maguktól is beforrnak, s hagyták, hogy minden egyes porcikám önerőből álljon vissza megszokott állapotába.
Azt gondolnád, hogy egy fa nem lehet bizalmatlan csak azért, mert első látásra keménynek és határozottnak látszik. Tévedés. Ha egy fa, aki évszázadokon át ugyanazon a helyen áll, sok mindent megél, rengeteget lát, pedig egy lépést sem mozdul.
Ti, emberek, folyton mozgásban vagytok. Akárcsak a hangyák. Nagyon kevesen vagytok csak képesek megállni, hogy egy pillanatra "csak úgy" legyetek. Nem is hiszem, hogy tudnátok pihenni. Régen sem tudtatok, csak azzal nyugtatjátok egyre fáradtabb lelketeket, hogy volt idő, amikor jobb volt. Ebből le is vonjátok a következtetést, hogy lesz idő, amikor ez a jóság visszatér az életetekbe. Nem ilyen a természetetek, talán majd rájöttök.
Azért nem olyan vészes a helyzetetek, bár egészen otromba dolognak tartom, hogy a folyamatos gyilkolás a testvérrészetekké vált. Ezt sem bírtátok abbahagyni soha...
Apró hajtás voltam csupán, mikor arra gondoltam, hogy meg lehet titeket változtatni, csak nagy dolgokat kell hozni az életetekbe. Én akartam lenni a legnagyobb fa széles e vidéken, s nem csak nagy, de gyönyörű is. Hittem, hogy majd én változtatom meg a világot. Kicsit még ma is hiszek benne, bár az évszázadok során lényegesen alábbhagyott a bizalmam.
Megint itt tartunk.
Bizalom.
Ha most látnál, azt mondanád, nem értem el a céljaimat. Kicsi, tömzsi törzsemet számos horzsolás fedi. Ti tettétek. Belevájtatok be nem tartott ígéreteket, esküket, fogadalmakat, szépen megfogalmazott gondolatokat. Volt, aki verset faragott belém, akadt, aki szívet formált pengéjével, majd mikor ez elmúlt, egyszerűen csak áthúzta.
Sosem láttatok belém, s én sem láttam belétek. Egyszerűen csak tapasztaltam pár dolgot, melyek ismeretében jobban ki tudtam számolni a következő lépéseteket. Hányszor hallottam ugyanazokat a mondatokat!
"Mindig..." "Soha..."
"Ő volt..." "Én voltam..."
"Szeretem..." "Gyűlölöm..."
"Elhagyott..." "Elhagytam..." "Kibírom..." "Feladom..."
Sorolhatnám.
Lassacskán megtanultam ezeket a szavakat, de mikor én próbáltam felétek közeledni, valahogy mindig hátat fordítottatok.
~ Legyen! ~ gondoltam, ~ Innentől az jön, aki akar, majd befogadom, ha úgy látom jónak, de én nem mozdulok felétek többet!
Így is lett. Az emberek jöttek-mentek, volt, aki maradt, volt, aki eltűnt idővel. A kérgem roncsolását persze egyik sem hagyhatta ki. Néha megsimogattak, s volt, aki meg is ölelt. Akkor jöttem rá, hogy ez a világ legkellemesebb érzése; amikor megölel valaki, a tiszta önmagát adja. Benne van minden fájdalom, boldogság, részvét, de meglátod a dacot, a haragot is. Meglepődtél? Ugyan már! Te is öleltél már haraggal a szívedben. Befogadtam mindent, amit az ölelésekkel kaptam. Nem is gondoltam, hogy lehet máshogy, viszont végre én magam is adhattam. Szó nélkül, fennkölt tettek nélkül. Tisztán, csak magamat. Ha jött valaki, vágytam az ölelésére, és tudtam, hogyan érhetem el a célomat. Használtam minden vonzerőmet, minden bájamat, kedvességemet, csak hogy egy öleléssel többet érezhessek a magaménak. Ez volt az első eset, hogy hittem az emberekben. Ekkor fedeztem fel az egységes, tiszta jóságot, amiben már reménykedni sem mertem. Tanulmányozni kezdtelek benneteket, és arra a megállapításra jutottam, hogy a szeretet, amelyre csak egy ember képes igazán, az érzelmek, amiket csak kevés élőlény tudhat magáénak, tesz titeket halhatatlanná.
No, már megint csöpögök.
Jó lenne azért, ha a gyantát valaki leszívná néha, mert mikor túlcsordul, olyan ragadóssá tudok válni, mint a szirupos csokoládéöntet.
Ezt is tőletek tanultam. Büszke vagyok rá, hogy ilyen fejlett a szókincsem.
Talán egyszer valaki megérti, hogy miről hadoválok...
Voltak próbálkozók, félre ne érts. Ők bírták talán a legtovább a kötöttséget. Szerettek. Tudom, hogy szerettek, de egy fa, aki csak egy helyben áll, s látszatra alig változik, egy felszínesebb léleknek nem adhat semmi pluszt. Nem tudok orrolni érte. Kiborító lehet, amit viharok idején csinálok. Meghajlanak az ágaim, s úgy sértik fel az engem oltalmazó lények bőrét, hogy talán az egészet direktnek hiszik. Bírják egy darabig, de szerintem ez csak dac. Az elemeket akarják megszelídíteni általam, s mikor elfáradnak, elismerik, hogy a lehetetlenre törekedtek, s otthagynak. Gyakran azt sem tudják, hogy belül mennyire vérzek ilyenkor. Fogalmuk sincs arról, hogy bennem mi zajlik. Mindig valamilyen külső erőnek vannak kitéve a cselekedeteim, s nem tudom kontrollálni őket. Csak egy percig állj meg egy helyen, állj fél lábra, a kezeidet tárd szét, s fejedet emeld a magasba.
"Ez egyszerű!" - mondhatnád. Csakhogy nem tombol ilyenkor szélvihar, nem nyaldossa testedet a forró láng, ami belülről is szétfeszít, nem érzed, hogy a következő pillanatban megfulladsz, s szárazság idején sem érzed, hogy itt a vég.
"Neked semmi nem jó!" - jöhet a következő válasz. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy minden jó számomra, s közben semmi sem. Kívülről reagál csak a testem a változásokra. Belül pedig ellenkezőjét élem meg minden egyes mozdulatnak. Effajta kettősségben élem le az egész életemet, s még soha nem találkoztam olyannal, aki ezt igazán megérthette volna.
Remélem, hogy amit most teszek, nem hiábavaló.
Régen apró facsemetéket láttam magam előtt, akik vígan úsznak a friss tavaszi szellőben, s ott volt egy másik fa is, aki tudta szavak nélkül is, hogy mi zajlik bennem. Testünk ugyanúgy reagált a viharokra, a szárazságra, mindenre.
Aztán múltak az évek, s csak emberek jöttek késekkel, botokkal, kosarakkal, mosollyal, könnyekkel... támasz voltam csupán. Nekem dőltek, rám tették a lábukat, s most jön a java, mindennel, ami szennyes, bemocskoltak.
"Várj, Kedves, csak brunyálok egyet!" - én pedig elfordultam volna, hogy legalább ne lássam a gyalázatot.
Mit vártál egy ilyen testtől?
Mit vártál egy ilyen lélektől?
Azt gondoltad, hogy olyan gyönyörű minden, s mi kívül, csak elsőre, a bízni akarásomban megnyilvánul, az elfedhet mindent, mit az évszázadok során magamba szívtam?
A jóságok is megmaradtak, de értsd meg, még soha nem kaptam egy szívnél többet a törzsemre. Erre ideállítasz maroknyi eszközzel, és műalkotásokat vájsz belém! Cserébe próbálok nem sikoltani a fájdalomtól.
Viharok idején csendben tűröd az ütéseimet, mondd, miért nem sikoltasz legalább? Csak tudjam, hogy fáj, ha már küzdeni képtelen vagyok ellene! Hol van a határod?
Ezeket a képeket nem lehet áthúzni, mint az egyszerű szíveket! Felfogod, mit teszel?
Csend. Mindig csend. Némaság.
Őszintén szeretnék beszélni veled, de nem tudok beszélni. Te sem tudsz igazán. Amit cselekszem sem mindig őszinte, hisz látod. Ember vagy, hát beszélj hozzám!
Ha pedig mégsem ember lennél, úgy fogadd el, hogy nem találkoztam megfelelő párommal eleddig, s idő kell, hogy megértsem magamat benned.
Remény vagy. Ha azt hiszed, értelmetlen minden mozdulat, hát hadd mondjak valamit! Én sem érzem értelmesebbnek egyetlen mozdulatomat sem. Valahogy mégis a tudtodra adom, hogy mi van itt bent. Tépkedd a leveleimet, formáld a lombomat, ha ez így a jó, de tudd: mindig itt fogok állni. Nem fogok mozdulni, mert oly mélyen gyúlnak a gyökereim a földbe, hogy kiáshatatlanná váltak. Nem tudsz csak úgy átültetni.
Visszaadtad a bizalmamat, most mégis bátortalan vagyok, s gyenge. Kívülről nem látható az, ami belül mardos. Rosszabb, mint a kések hada, mely szilárd kérgemet oly' sokszor megsebezte.
Fád vagyok. Mindig itt leszek neked. De tudd: ingoványos életed vagy szilárd talajba ágyazod, s hagyod, hogy kihajtson belőle érzelmeid kavalkádja, vagy te is csak továbblépsz, hiszen lábaid visznek előre. Utóbbiba belefáradtam, előbbitől rettegek, hisz ismeretlen.
Szerettem volna, ha ezt tudod.
Lassacskán megtanultam ezeket a szavakat, de mikor én próbáltam felétek közeledni, valahogy mindig hátat fordítottatok.
~ Legyen! ~ gondoltam, ~ Innentől az jön, aki akar, majd befogadom, ha úgy látom jónak, de én nem mozdulok felétek többet!
Így is lett. Az emberek jöttek-mentek, volt, aki maradt, volt, aki eltűnt idővel. A kérgem roncsolását persze egyik sem hagyhatta ki. Néha megsimogattak, s volt, aki meg is ölelt. Akkor jöttem rá, hogy ez a világ legkellemesebb érzése; amikor megölel valaki, a tiszta önmagát adja. Benne van minden fájdalom, boldogság, részvét, de meglátod a dacot, a haragot is. Meglepődtél? Ugyan már! Te is öleltél már haraggal a szívedben. Befogadtam mindent, amit az ölelésekkel kaptam. Nem is gondoltam, hogy lehet máshogy, viszont végre én magam is adhattam. Szó nélkül, fennkölt tettek nélkül. Tisztán, csak magamat. Ha jött valaki, vágytam az ölelésére, és tudtam, hogyan érhetem el a célomat. Használtam minden vonzerőmet, minden bájamat, kedvességemet, csak hogy egy öleléssel többet érezhessek a magaménak. Ez volt az első eset, hogy hittem az emberekben. Ekkor fedeztem fel az egységes, tiszta jóságot, amiben már reménykedni sem mertem. Tanulmányozni kezdtelek benneteket, és arra a megállapításra jutottam, hogy a szeretet, amelyre csak egy ember képes igazán, az érzelmek, amiket csak kevés élőlény tudhat magáénak, tesz titeket halhatatlanná.
No, már megint csöpögök.
Jó lenne azért, ha a gyantát valaki leszívná néha, mert mikor túlcsordul, olyan ragadóssá tudok válni, mint a szirupos csokoládéöntet.
Ezt is tőletek tanultam. Büszke vagyok rá, hogy ilyen fejlett a szókincsem.
Talán egyszer valaki megérti, hogy miről hadoválok...
Voltak próbálkozók, félre ne érts. Ők bírták talán a legtovább a kötöttséget. Szerettek. Tudom, hogy szerettek, de egy fa, aki csak egy helyben áll, s látszatra alig változik, egy felszínesebb léleknek nem adhat semmi pluszt. Nem tudok orrolni érte. Kiborító lehet, amit viharok idején csinálok. Meghajlanak az ágaim, s úgy sértik fel az engem oltalmazó lények bőrét, hogy talán az egészet direktnek hiszik. Bírják egy darabig, de szerintem ez csak dac. Az elemeket akarják megszelídíteni általam, s mikor elfáradnak, elismerik, hogy a lehetetlenre törekedtek, s otthagynak. Gyakran azt sem tudják, hogy belül mennyire vérzek ilyenkor. Fogalmuk sincs arról, hogy bennem mi zajlik. Mindig valamilyen külső erőnek vannak kitéve a cselekedeteim, s nem tudom kontrollálni őket. Csak egy percig állj meg egy helyen, állj fél lábra, a kezeidet tárd szét, s fejedet emeld a magasba.
"Ez egyszerű!" - mondhatnád. Csakhogy nem tombol ilyenkor szélvihar, nem nyaldossa testedet a forró láng, ami belülről is szétfeszít, nem érzed, hogy a következő pillanatban megfulladsz, s szárazság idején sem érzed, hogy itt a vég.
"Neked semmi nem jó!" - jöhet a következő válasz. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy minden jó számomra, s közben semmi sem. Kívülről reagál csak a testem a változásokra. Belül pedig ellenkezőjét élem meg minden egyes mozdulatnak. Effajta kettősségben élem le az egész életemet, s még soha nem találkoztam olyannal, aki ezt igazán megérthette volna.
Remélem, hogy amit most teszek, nem hiábavaló.
Régen apró facsemetéket láttam magam előtt, akik vígan úsznak a friss tavaszi szellőben, s ott volt egy másik fa is, aki tudta szavak nélkül is, hogy mi zajlik bennem. Testünk ugyanúgy reagált a viharokra, a szárazságra, mindenre.
Aztán múltak az évek, s csak emberek jöttek késekkel, botokkal, kosarakkal, mosollyal, könnyekkel... támasz voltam csupán. Nekem dőltek, rám tették a lábukat, s most jön a java, mindennel, ami szennyes, bemocskoltak.
"Várj, Kedves, csak brunyálok egyet!" - én pedig elfordultam volna, hogy legalább ne lássam a gyalázatot.
Mit vártál egy ilyen testtől?
Mit vártál egy ilyen lélektől?
Azt gondoltad, hogy olyan gyönyörű minden, s mi kívül, csak elsőre, a bízni akarásomban megnyilvánul, az elfedhet mindent, mit az évszázadok során magamba szívtam?
A jóságok is megmaradtak, de értsd meg, még soha nem kaptam egy szívnél többet a törzsemre. Erre ideállítasz maroknyi eszközzel, és műalkotásokat vájsz belém! Cserébe próbálok nem sikoltani a fájdalomtól.
Viharok idején csendben tűröd az ütéseimet, mondd, miért nem sikoltasz legalább? Csak tudjam, hogy fáj, ha már küzdeni képtelen vagyok ellene! Hol van a határod?
Ezeket a képeket nem lehet áthúzni, mint az egyszerű szíveket! Felfogod, mit teszel?
Csend. Mindig csend. Némaság.
Őszintén szeretnék beszélni veled, de nem tudok beszélni. Te sem tudsz igazán. Amit cselekszem sem mindig őszinte, hisz látod. Ember vagy, hát beszélj hozzám!
Ha pedig mégsem ember lennél, úgy fogadd el, hogy nem találkoztam megfelelő párommal eleddig, s idő kell, hogy megértsem magamat benned.
Remény vagy. Ha azt hiszed, értelmetlen minden mozdulat, hát hadd mondjak valamit! Én sem érzem értelmesebbnek egyetlen mozdulatomat sem. Valahogy mégis a tudtodra adom, hogy mi van itt bent. Tépkedd a leveleimet, formáld a lombomat, ha ez így a jó, de tudd: mindig itt fogok állni. Nem fogok mozdulni, mert oly mélyen gyúlnak a gyökereim a földbe, hogy kiáshatatlanná váltak. Nem tudsz csak úgy átültetni.
Visszaadtad a bizalmamat, most mégis bátortalan vagyok, s gyenge. Kívülről nem látható az, ami belül mardos. Rosszabb, mint a kések hada, mely szilárd kérgemet oly' sokszor megsebezte.
Fád vagyok. Mindig itt leszek neked. De tudd: ingoványos életed vagy szilárd talajba ágyazod, s hagyod, hogy kihajtson belőle érzelmeid kavalkádja, vagy te is csak továbblépsz, hiszen lábaid visznek előre. Utóbbiba belefáradtam, előbbitől rettegek, hisz ismeretlen.
Szerettem volna, ha ezt tudod.
2011. május 1.
Erőd leszek
Maroknyi önteltség,
mit felemészt lassan a hit,
a bizalom porából
hegyet, s hozzá várat épít
biztos szerelmed.
Két kicsi tükörkép,
mit boldogságnak vélünk,
ha önmagunkba fogadjuk,
a gondokkal megküzdünk,
jöjjön is bármi.
Tegnap bántottalak,
Veled is önmagamat.
Hogy nézzünk tükörbe,
ha tűfogak mardosnak
értelmetlen ködfelhőt?
Szívem darabja vagy,
s így én a tiedé,
jóságba ágyazott
parányi szellemmé
írjuk a múltat.
Veled az erő itt bennem,
s erőd leszek örökre,
bágyadt alkonyon
fényt festünk jövőnkre
bizalmunk hangjával.
Gyermeki kacagás
oldja fel béklyónkat,
otthona leszünk így
hajléktalan egymásnak,
zöldellő kertekkel.
mit felemészt lassan a hit,
a bizalom porából
hegyet, s hozzá várat épít
biztos szerelmed.
Két kicsi tükörkép,
mit boldogságnak vélünk,
ha önmagunkba fogadjuk,
a gondokkal megküzdünk,
jöjjön is bármi.
Tegnap bántottalak,
Veled is önmagamat.
Hogy nézzünk tükörbe,
ha tűfogak mardosnak
értelmetlen ködfelhőt?
Szívem darabja vagy,
s így én a tiedé,
jóságba ágyazott
parányi szellemmé
írjuk a múltat.
Veled az erő itt bennem,
s erőd leszek örökre,
bágyadt alkonyon
fényt festünk jövőnkre
bizalmunk hangjával.
Gyermeki kacagás
oldja fel béklyónkat,
otthona leszünk így
hajléktalan egymásnak,
zöldellő kertekkel.
2011. március 24.
Olyan vagy nekem... (régi idők 6.)
Olyan vagy nekem,
Mint szürke felhő a csillagos égen.
Olyan vagy nekem,
Mint halvány láng a sötétségben.
Olyan vagy nekem,
Mint bánat a könnycseppben,
Olyan vagy nekem,
Mint halál az életben.
Olyan vagy nekem,
Mint az elérhetetlen szerelem,
Olyan vagy nekem,
Mint pocsolyában a vérem,
Olyan vagy nekem,
Mint álom zord éjeken,
Olyan vagy nekem,
Mint üvöltés a csendben.
Olyan vagy nekem,
Mint hang a fejemben,
Olyan vagy nekem,
Mint vérontás a békében,
Olyan vagy nekem,
Mint vihar a szélcsendben,
Olyan vagy nekem,
Mint rím a versemben.
Olyan vagy nekem,
Mint dallam a csendben,
Olyan vagy nekem,
Mint a napfényben egy szellem,
Olyan vagy nekem,
Mint győzelem a vereségben,
Olyan vagy nekem,
Mint vadállat a rengetegben.
Olyan vagy nekem...
Mint szürke felhő a csillagos égen.
Olyan vagy nekem,
Mint halvány láng a sötétségben.
Olyan vagy nekem,
Mint bánat a könnycseppben,
Olyan vagy nekem,
Mint halál az életben.
Olyan vagy nekem,
Mint az elérhetetlen szerelem,
Olyan vagy nekem,
Mint pocsolyában a vérem,
Olyan vagy nekem,
Mint álom zord éjeken,
Olyan vagy nekem,
Mint üvöltés a csendben.
Olyan vagy nekem,
Mint hang a fejemben,
Olyan vagy nekem,
Mint vérontás a békében,
Olyan vagy nekem,
Mint vihar a szélcsendben,
Olyan vagy nekem,
Mint rím a versemben.
Olyan vagy nekem,
Mint dallam a csendben,
Olyan vagy nekem,
Mint a napfényben egy szellem,
Olyan vagy nekem,
Mint győzelem a vereségben,
Olyan vagy nekem,
Mint vadállat a rengetegben.
Olyan vagy nekem...
Én is vagyok... (régi idők 5.)
Fényárban úszó gyötrelem,
Sötétben viruló félelem.
Az álmok valóra válnak egyszer,
Minek várjak perceket?
Merre van a kínzó álom?
Boldogság agyarát látom.
A szeretet meggyilkol egyszer,
Minek várjam, míg eltemet?
Hazug igazság a vágy.
Húzva taszít már az ágy.
Mindig a nyugalom lesz a fegyver,
Minek féljek addig is?
Én is vagyok,
Én is élek,
Én is félek,
Én is várok!
Minek látok?
Minek kérlek?
Minek szeretlek?
Minek szálltok? (velem)
S most itt állok a tömegben
Szeretnék szépet mondani...
Szeretném a látomást
Úgysem érted.
Sötétben viruló félelem.
Az álmok valóra válnak egyszer,
Minek várjak perceket?
Merre van a kínzó álom?
Boldogság agyarát látom.
A szeretet meggyilkol egyszer,
Minek várjam, míg eltemet?
Hazug igazság a vágy.
Húzva taszít már az ágy.
Mindig a nyugalom lesz a fegyver,
Minek féljek addig is?
Én is vagyok,
Én is élek,
Én is félek,
Én is várok!
Minek látok?
Minek kérlek?
Minek szeretlek?
Minek szálltok? (velem)
S most itt állok a tömegben
Szeretnék szépet mondani...
Szeretném a látomást
Úgysem érted.
Van, aki... (régi idők 4.)
Van, aki neki menne az égnek,
Van, aki ízét érzi a vérnek.
Van, akit álmában ér el a halál,
Van, ki a sárban is aranyat talál.
Van, kinek értelmet ad egy gyűrű,
Van, kinek a sivatag túl sűrű.
Van, kinek borzalom az élet,
De mindig van, aki szeret téged!
Van, aki ízét érzi a vérnek.
Van, akit álmában ér el a halál,
Van, ki a sárban is aranyat talál.
Van, kinek értelmet ad egy gyűrű,
Van, kinek a sivatag túl sűrű.
Van, kinek borzalom az élet,
De mindig van, aki szeret téged!
Béke (régi idők 3.)
Ajtó a plafonon,
Álmomat feladom,
Túl sok már a küzdelem,
Felhőkben a végzetem.
Szép kóró áll a szélben,
Csecsemő a megnyúlt méhben,
Kivégzésre vár a kisded
Születés után halál az élet.
Verőfényes téli alkonyon
Félhullaként álmodom,
Bárányfelhőkből ömlik a sav,
Sajnálom, hogy magadra hagytalak!
Álmomat feladom,
Túl sok már a küzdelem,
Felhőkben a végzetem.
Szép kóró áll a szélben,
Csecsemő a megnyúlt méhben,
Kivégzésre vár a kisded
Születés után halál az élet.
Verőfényes téli alkonyon
Félhullaként álmodom,
Bárányfelhőkből ömlik a sav,
Sajnálom, hogy magadra hagytalak!
Keresd a határt (régi idők 1.)
Milyen világ az, melyben olyan mester tanítja az elveket, aki ugyanolyan hibákat ejt a művekben, mint az őt magasba emelő tanítványok?
Milyen világ az, melyben a szeretet helyett a hazugság és a félelem által gerjesztett érzelmek uralkodnak?
Milyen világ az, ami önnön balgasága miatt szűnik majd meg létezni?
*
Ha egy válaszra vársz,
Minden hiába,
Az összes embernek csak
Akkor nagy a szája,
Ha szidni kell a rendszert,
Mi mindannyiunkat megvert.
Ha egy válaszra vársz,
Minden veszett,
Azok, kik el akarják
Kapni a legyet
Hibásan gondolkoznak...
De szabad elvük megmaradhat.
Ha egy válaszra vársz,
A kérdést tedd fel,
S ha már soha senki
Nem felel,
Állj meg a sárban...
A katarzis torkában!
*
Nem léphetsz a gondon át,
Keresd meg a határát!
Milyen világ az, melyben a szeretet helyett a hazugság és a félelem által gerjesztett érzelmek uralkodnak?
Milyen világ az, ami önnön balgasága miatt szűnik majd meg létezni?
*
Ha egy válaszra vársz,
Minden hiába,
Az összes embernek csak
Akkor nagy a szája,
Ha szidni kell a rendszert,
Mi mindannyiunkat megvert.
Ha egy válaszra vársz,
Minden veszett,
Azok, kik el akarják
Kapni a legyet
Hibásan gondolkoznak...
De szabad elvük megmaradhat.
Ha egy válaszra vársz,
A kérdést tedd fel,
S ha már soha senki
Nem felel,
Állj meg a sárban...
A katarzis torkában!
*
Nem léphetsz a gondon át,
Keresd meg a határát!
2011. március 21.
Színes-zajos
Olyan mámor ez,
melyben a színek miriádja
nem a képektől,
hanem a teremtőtől
ringatja álomba
szellő-lelkemet.
Olyan csoda ez,
melyben a zajok szűrőjén át
nem a hangok,
hanem a rezgések
szelídítik parázsba
lángoló szívedet.
Kettőnk színei és zajai ezek,
ahogy egymásra lelnek,
szép csendesen,
majd zajosan,
nem lelketlenül,
csakis hangosan,
hogy vágytalan
vágyódásban
örökre megkössön,
mit tudhatatlan felhőkön
idáig ringattunk.
melyben a színek miriádja
nem a képektől,
hanem a teremtőtől
ringatja álomba
szellő-lelkemet.
Olyan csoda ez,
melyben a zajok szűrőjén át
nem a hangok,
hanem a rezgések
szelídítik parázsba
lángoló szívedet.
Kettőnk színei és zajai ezek,
ahogy egymásra lelnek,
szép csendesen,
majd zajosan,
nem lelketlenül,
csakis hangosan,
hogy vágytalan
vágyódásban
örökre megkössön,
mit tudhatatlan felhőkön
idáig ringattunk.
2011. március 16.
Békém vagy
Színfolt vagy Te,
árnyalatokba foglalt csoda.
Ha távolodom,
szíved mágnesként vonzza
féktelen szívemet.
Álom vagy Te,
képlékeny anyagú állandóság.
Ha felébrednék,
újból nyugalomba ringatnád
vad féllényedet.
Erő vagy Te,
úszom forró íriszedben.
Ha vak lennék is,
követném villódzó fényedben
végtelen nyugalmad.
Látomás vagy Te,
délibáb-mámorom középpontja.
Ha bátrabb lennék,
igaz valóságba fordítana
minden pillanat.
Szántóföld vagy Te,
termékeny, éltető vágyakkal.
Ha felélesztesz,
learatom a nekem szánt szárnyakkal
közös életünk.
Csönd vagy Te,
átitatod napjaim szövetét.
Ha énekbe foglalnám
sem lenne "olyan", mit beléd
kell zajongnom.
Békém vagy Te,
nyugalomba fordító szívizmom.
Ha dobbanni szűnnék
egy déreres, vén napon,
tudom, hogy ott lennél.
árnyalatokba foglalt csoda.
Ha távolodom,
szíved mágnesként vonzza
féktelen szívemet.
Álom vagy Te,
képlékeny anyagú állandóság.
Ha felébrednék,
újból nyugalomba ringatnád
vad féllényedet.
Erő vagy Te,
úszom forró íriszedben.
Ha vak lennék is,
követném villódzó fényedben
végtelen nyugalmad.
Látomás vagy Te,
délibáb-mámorom középpontja.
Ha bátrabb lennék,
igaz valóságba fordítana
minden pillanat.
Szántóföld vagy Te,
termékeny, éltető vágyakkal.
Ha felélesztesz,
learatom a nekem szánt szárnyakkal
közös életünk.
Csönd vagy Te,
átitatod napjaim szövetét.
Ha énekbe foglalnám
sem lenne "olyan", mit beléd
kell zajongnom.
Békém vagy Te,
nyugalomba fordító szívizmom.
Ha dobbanni szűnnék
egy déreres, vén napon,
tudom, hogy ott lennél.
2011. február 27.
Alkony és a Tücsökzene - Szívspirál
Fény tör át a falakon,
én meg csak hagyom,
a szemeim elrágják.
Te bizony itt állsz a nyakamon,
semmi bizalom,
az nekem sosem járt.
Hát akkor viszlát, maradnék,
de nekem túl sok már a szabály.
Álmodd magadnak a másét,
s hazugságból profitálj.
Szép színekről álmodom,
jobb, ha nem tudom,
hogy mért is bujkáltál.
Most mégis itt állsz,
én meg feladom,
halkan dúdolom:
Még forog a szívspirál.
Hát akkor viszlát, maradnék,
de nekem túl sok már a szabály.
Álmodd magadnak a másét,
s hazugságból profitálj.
én meg csak hagyom,
a szemeim elrágják.
Te bizony itt állsz a nyakamon,
semmi bizalom,
az nekem sosem járt.
Hát akkor viszlát, maradnék,
de nekem túl sok már a szabály.
Álmodd magadnak a másét,
s hazugságból profitálj.
Szép színekről álmodom,
jobb, ha nem tudom,
hogy mért is bujkáltál.
Most mégis itt állsz,
én meg feladom,
halkan dúdolom:
Még forog a szívspirál.
Hát akkor viszlát, maradnék,
de nekem túl sok már a szabály.
Álmodd magadnak a másét,
s hazugságból profitálj.
Alkony és a Tücsökzene - Légkondícionált lelkek
Égszínkék szemekkel
meredhetsz,
remeghetsz életem.
Úgy is jó, így is szép,
hazudjunk,
maradjunk részegen..
De ha meguntam, felébredek,
körbenézek,
hazamegyek,
nem kellenek mosolygós fejek,
én anélkül is szeretlek,
a holnapból minden látható,
nem egy nagy információ,
mindig itt maradok veletek...
légkondícionált lelkek.
Magamban álmodok,
mormolok,
szorongok csillagom.
Holnapra elmúlik
vicsorgós,
acsargós rémálmom...
De ha meguntam, felébredek,
körbenézek,
hazamegyek,
nem kellenek mosolygós fejek,
én anélkül is szeretlek,
a holnapból minden látható,
nem egy nagy információ,
mindig itt maradok veletek...
légkondícionált lelkek.
meredhetsz,
remeghetsz életem.
Úgy is jó, így is szép,
hazudjunk,
maradjunk részegen..
De ha meguntam, felébredek,
körbenézek,
hazamegyek,
nem kellenek mosolygós fejek,
én anélkül is szeretlek,
a holnapból minden látható,
nem egy nagy információ,
mindig itt maradok veletek...
légkondícionált lelkek.
Magamban álmodok,
mormolok,
szorongok csillagom.
Holnapra elmúlik
vicsorgós,
acsargós rémálmom...
De ha meguntam, felébredek,
körbenézek,
hazamegyek,
nem kellenek mosolygós fejek,
én anélkül is szeretlek,
a holnapból minden látható,
nem egy nagy információ,
mindig itt maradok veletek...
légkondícionált lelkek.
2011. január 16.
Lélekóra
Faltól falig tart most a séta,
tik-tak-tik-tak - szól a lélekóra.
Három kívánságom, - ha volt - feléltem,
Nem maradt más, csupán belső szentélyem.
Ágytól ágyig tart most a tánc,
tán meglelem, te Szív, mire is vágysz.
Hét fejű sárkány, - ha élt - legyőztem,
minden, mi lángolt, kiürült belőlem.
Ágról ágra fúj most a szél,
a csendbe zárt lélek békét remél.
Töviskoszorúm, - ha volt - leszaggattam,
tengernyi vétségem elajándékoztam.
Írisztől íriszig jár most a fény,
nem lesz több ostoba, hamis remény.
Vágyam, - ha volt - elfeledtem,
s a tenyeredbe tettem porszemnyi életem.
tik-tak-tik-tak - szól a lélekóra.
Három kívánságom, - ha volt - feléltem,
Nem maradt más, csupán belső szentélyem.
Ágytól ágyig tart most a tánc,
tán meglelem, te Szív, mire is vágysz.
Hét fejű sárkány, - ha élt - legyőztem,
minden, mi lángolt, kiürült belőlem.
Ágról ágra fúj most a szél,
a csendbe zárt lélek békét remél.
Töviskoszorúm, - ha volt - leszaggattam,
tengernyi vétségem elajándékoztam.
Írisztől íriszig jár most a fény,
nem lesz több ostoba, hamis remény.
Vágyam, - ha volt - elfeledtem,
s a tenyeredbe tettem porszemnyi életem.
2011. január 12.
Dallamtalan
Oly fehér itt minden;
csak gyermeki kacagás,
mely végigsuhan, bőrömet simogatva.
Nyugodt folyamú patak-tekintetek,
mint megannyi csillag,
s mind engem figyel.
Most kéne pengetnem,
de a lábnyomodat kémlelem,
mi frissen mélyed még
zarándok szívemen.
Zöldbe borult minden;
csak csilingelő csobogás,
mely átszalad, kimosva elmém.
Szellőben zörgedező harang-levelek,
mint megannyi csengettyű,
s mindegyik nekem szól.
Most kéne dalolnom,
de csak dér ül a torkomon,
mi fagyba fordítja
megannyi gondolatom.
Vörösre festődsz bennem;
csak ropogó forróság,
mely kimossa szememből a könnyeket.
Szélcsendben úszó felhők,
mint megannyi bárány,
s mind álomba segít.
Most kéne zengenem,
de a dallam a lelkemben,
mi visszatartott,
megdermedt mélyemen.
csak gyermeki kacagás,
mely végigsuhan, bőrömet simogatva.
Nyugodt folyamú patak-tekintetek,
mint megannyi csillag,
s mind engem figyel.
Most kéne pengetnem,
de a lábnyomodat kémlelem,
mi frissen mélyed még
zarándok szívemen.
Zöldbe borult minden;
csak csilingelő csobogás,
mely átszalad, kimosva elmém.
Szellőben zörgedező harang-levelek,
mint megannyi csengettyű,
s mindegyik nekem szól.
Most kéne dalolnom,
de csak dér ül a torkomon,
mi fagyba fordítja
megannyi gondolatom.
Vörösre festődsz bennem;
csak ropogó forróság,
mely kimossa szememből a könnyeket.
Szélcsendben úszó felhők,
mint megannyi bárány,
s mind álomba segít.
Most kéne zengenem,
de a dallam a lelkemben,
mi visszatartott,
megdermedt mélyemen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
