Magány-hiány

Előttem pergett egyszerre
múlt, jelen, s jövő képe.
Ártatlan szorítások morzsolták,
mit a szívem szomjazott.
Szabadság.

Újra szólít a drága
csöndbe zárt lárva,
lelkem most némán kong,
hogy eltemesselek végre.
Maskara.

Jelmezemmel magamat
is becsaptam, egy madarat
bezártam a mély verembe,
hol jól érezhette magát.
Illúzió-harmat.

Végzetem, bizsereg mindenem,
elveszett életem
porán lambadát jár
a visszavágyódás.
Magány-hiány.

1.

Levegő után kapdosva mérem fel maradék esélyedet, amivel maradhatnál még.
Nem sok, ennyit bizton állíthatok.
Nagyra nő bennem a bizalmatlan törpe, s háttal neked kérdve kifestene egy-két babhüvely-gondolatot. A kétely háromdimenziós vázlatban, egyenes- és görbe vonalak mentén csúsztat retinámon keresztül a szürkeállományba. Most, ha csupán emlék lennél, egyszerűen letagadnálak, mondván: a képzetem szeret játszani velem.
Állítólag ez a valóság.
A létezőt mégis egyetlen gondolattal - vagy nem-gondolattal - a semmivel tehetném egyenlővé.
Próbáljam ki?
Biztosabb annál a megszokott, minthogy feladjam a tegnapot vagy a hamvadó holnapot.
A felhő állandó, az ég ugyanaz, maradok, s ha jő a Bontogató Életosztó, majd jól elbújok a Hold mögött, engedély nélkül megszökök, nehogy ismét halljak, lássak...
igazak közé hamisodjak...

Merengő töredék

Most arcomra súgja bánatát egy felhő.
- Átérzem, kedves. - mondom neki,
de messzi tájakra húz képzetem.
Felhőm, én irigykedem.

Sivár puszták fölött szállok,
s keresem egyetlen, örökéletű fámat...
nem jön el.
Nem voltam elég kitartó...

Emóció-reálcécó

Merített papírként gyűrődöm közted
és a csend közt.
Ki szól rám, ha már nem bírom,
s meghasadni látszik majd tudatom
harmatcseppjében tükröződő arcod?
Fogja-e majd álmom sziromhártyáját
valaki, s visszaránt-e, ha kiszakítanám?
Kicsit sok(k) volt a valóságból
kedves kis házi-mélabúmnak.

Viccesnek ható soraim közül
sikolt rám a komolyság;
megálljt parancsol épp,
s ki lennék én, ha ellenkeznék?

Megadom magam a csendnek,
ismerős terep, nem zabálnak
fel az emóció-reálcécók...

Lélek-mérleg

Mosoly mögé zárt könnyem
tengerében lubickol
könnycseppbe zárt mosolyom.
Lapockámba vájó tekinteted
leláncol, nem enged.
Ideje lenne döntened...

Reményed láng:
megvilágít, mint szürke folyású
felhőselyem résein a sápadt,
de annál kitartóbb fénynyaláb.
Lassan, igen ráérősen
bontogatja magát tudatom is,
mint utat törő kék ég, s a bíbor Nap.

Egyszer majd felragyogok...
hamarosan... emígy inkább.

Előre-hátra,
határozottan határozatlan.
Ó, tükör vagy nekem,
tiszta, s törelten,
rég látom ép felem,
itt egyensúlyozik a lélek-mérlegen.

Forrasztod, vagy szaggatod?
Látom, még nem tudod,
de szívedet enyémbe súgod,
hisz meglelte magát.

Tompa füstben

Értelmetlenben áll a tompa füst,
s ott, a közepén gomolygok én is:
félelmes, ártó, de tisztára törekvő.
Hőhullámban remegő vérem
újra kéri életutam, nem jó,
mondj nemet --
én sem az igazra születtem...
Milyen bátor a hátra-arc,
ha lelkem sikoltva kapja a mámort,
elég! eléggé éber a homály!
Sötétségre szomjazva ásít
a bánat-szérum,
itt a szívemből facsarható alapanyag...
kérd.
nekem már nem kell.
unom.

Ólomkarikák

Fölöttünk a vihar rajzolt
ólomkarikákat az égre,
mint bilincseimet, úgy
húzta a földbe
lángoló gyermekét
az örökkévaló csendesség.

Egy pillanat, ennyi se volt
csupán a felismerés,
hogy szívem forradásain
csak egy újabb kelés
fokozza két ember fájdalmát,
s a butaság diadalát.

Kezedet kezembe égetted,
érzem helyét arcomon,
lehelleted melegét,
mellyel remegés fut ajkon
ajak, mi édes, míg tart,
s boldog-testem falába mart

Életet s halált,
mint kezdetet, vagy
az átkozott elmúlást,
tudom is én, csak nyomot hagy,
hagyott, adta a kárhozatot,
mitől szívem halk zörejt hallatott.

Térdre erőszakol a tudatlan,
holott kértem, hogy csituljon.
Erre nem sikoltott a balga?
S most könyörög, hogy múljon,
csak múljon már ez a fránya
érzés, mi lelkemet kalitkába zárja.

Ködfolt

Csordultig telt a kupám,
s te pont akkor jöttél,
mikor egyenes vonalakból
felállított kapuimat
zárni készültem újra.

Béke vagy nekem,
de hályogos szemem
gitoinnal rágta
s földig alázta
édes Csodalényem.

Mi volt a ködfolt,
s bánatba miért fojt,
nem láthatom, Kedves,
de arcod előttem fényes
melegsége karcolt

Egy ki nem mondott szóval engem;
fád kérgébe zártam lelkem,
hogy majd egy előző,
netán csak a következő...
virágozzék egymásba életed, s életem.