1.

Levegő után kapdosva mérem fel maradék esélyedet, amivel maradhatnál még.
Nem sok, ennyit bizton állíthatok.
Nagyra nő bennem a bizalmatlan törpe, s háttal neked kérdve kifestene egy-két babhüvely-gondolatot. A kétely háromdimenziós vázlatban, egyenes- és görbe vonalak mentén csúsztat retinámon keresztül a szürkeállományba. Most, ha csupán emlék lennél, egyszerűen letagadnálak, mondván: a képzetem szeret játszani velem.
Állítólag ez a valóság.
A létezőt mégis egyetlen gondolattal - vagy nem-gondolattal - a semmivel tehetném egyenlővé.
Próbáljam ki?
Biztosabb annál a megszokott, minthogy feladjam a tegnapot vagy a hamvadó holnapot.
A felhő állandó, az ég ugyanaz, maradok, s ha jő a Bontogató Életosztó, majd jól elbújok a Hold mögött, engedély nélkül megszökök, nehogy ismét halljak, lássak...
igazak közé hamisodjak...