Értelmetlenben áll a tompa füst,
s ott, a közepén gomolygok én is:
félelmes, ártó, de tisztára törekvő.
Hőhullámban remegő vérem
újra kéri életutam, nem jó,
mondj nemet --
én sem az igazra születtem...
Milyen bátor a hátra-arc,
ha lelkem sikoltva kapja a mámort,
elég! eléggé éber a homály!
Sötétségre szomjazva ásít
a bánat-szérum,
itt a szívemből facsarható alapanyag...
kérd.
nekem már nem kell.
unom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése