Ólomkarikák

Fölöttünk a vihar rajzolt
ólomkarikákat az égre,
mint bilincseimet, úgy
húzta a földbe
lángoló gyermekét
az örökkévaló csendesség.

Egy pillanat, ennyi se volt
csupán a felismerés,
hogy szívem forradásain
csak egy újabb kelés
fokozza két ember fájdalmát,
s a butaság diadalát.

Kezedet kezembe égetted,
érzem helyét arcomon,
lehelleted melegét,
mellyel remegés fut ajkon
ajak, mi édes, míg tart,
s boldog-testem falába mart

Életet s halált,
mint kezdetet, vagy
az átkozott elmúlást,
tudom is én, csak nyomot hagy,
hagyott, adta a kárhozatot,
mitől szívem halk zörejt hallatott.

Térdre erőszakol a tudatlan,
holott kértem, hogy csituljon.
Erre nem sikoltott a balga?
S most könyörög, hogy múljon,
csak múljon már ez a fránya
érzés, mi lelkemet kalitkába zárja.