Merített papírként gyűrődöm közted
és a csend közt.
Ki szól rám, ha már nem bírom,
s meghasadni látszik majd tudatom
harmatcseppjében tükröződő arcod?
Fogja-e majd álmom sziromhártyáját
valaki, s visszaránt-e, ha kiszakítanám?
Kicsit sok(k) volt a valóságból
kedves kis házi-mélabúmnak.
Viccesnek ható soraim közül
sikolt rám a komolyság;
megálljt parancsol épp,
s ki lennék én, ha ellenkeznék?
Megadom magam a csendnek,
ismerős terep, nem zabálnak
fel az emóció-reálcécók...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése