Szappanbuborék

Szatén ruhában libben el előttem az újfajta mámor.
Összeomlik az egyik világ, s közben épül a másik... vagy tán a kettő együtt lenne a valóság?
Virág illat a sivatag közepén; lassacskán megteremtem a harmóniámat.
Néha meg-megszédülök a harmatba ágyazott fénytől, de a hűvös szélben értelmet nyer boldogságom. Fókuszába állítottalak, hogy megtelj vele.
Félek.
Isten bizony, félek, s mégis: e fájdalom az égig emel.
Elveszettnek hitt illatokat szív magába a bőröm,
s újra tanulom elsőnek vélt lépéseimet.
Keretbe ágyazom arcod,
s festek mellé szeretem-dolgokat.
Így teljesedsz, együtt a mellkasomba zárt szappanbuborékkal.

Gyermek vagyunk

Levél vagyunk erek nélkül,
bennünk a fény egyre vénül.

Gyertya vagyunk viasz nélkül,
bennünk a láng meg-megszédül.

Zene vagyunk dallam nélkül,
bennünk a hang képpel vegyül.

Festmény vagyunk színek nélkül,
bennünk a kor újra szépül.

Álmok vagyunk lényeg nélkül,
bennünk az éj mélyre merül.

Napfény vagyunk meleg nélkül,
bennünk a pír fel-felderül.

Vágyak vagyunk érvek nélkül,
szívünk remeg, ajkunk szűkül.

Tenger vagyunk mélység nélkül,
bennünk a víz éggé kékül.

Virág vagyunk szirmok nélkül,
bennünk a szél tánccal szédül.

Festék vagyunk ecset nélkül,
bennünk a szív tovább mélyül.

Otthon vagyunk lakók nélkül,
bennünk a csend dalra zendül.

Hűs szél vagyunk mámor nélkül,
bennünk a húr meg-megpendül.

Király vagyunk ország nélkül,
bennünk a vár homokból épül.

Regény vagyunk főhős nélkül,
bennünk a szó harcba lendül.

Mese vagyunk végszó nélkül;
Gyermek vagyunk mind, legbelül.

Suttogó fohász

Párolog a sánta félelem...
tudnálak érte gyűlölni,
de a szabadság lángnyelvéből
úszva távozik a méreg.
Kócos hajadba belekap
a tintafoltos szellő,
s én némán intek az égbe,
hogy csak még egy percre
álljon meg a vágtató világ;
kanócára búrát nyomok,
levegőtlenségére imát súgok,
hogy folttalan szennyben
fürössze a menny.

Szinezd

Hagyhatnád, hogy lelked
tempera-foltokat szórjon
a világ félfamentes
oldalain. Pasztel-színekkel
szinezheted át a megsárgult múltat.

Egy dologra nem lenne szükség:
radírra.
Minden pici ceruza törölné
a grafit-nyomokat, mit
történelemnek hívunk.
Mit is fejthetne meg az utó,
ha az elő folyton
csak a megbánás hibajavítójával
fehérítené ki az elkövetett
tetteket?

Hagyd, hogy lelked
tempera-foltokat szórjon
a világ félfamentes
oldalain!
Használj tust, krétát, festéket...
szinezd, csak szinezd végre
a sárguló múltat!
Neked hagyta itt Isten!

Illat-íz

Ha megszakad az adás,
s a némaság ölel körbe,
gondolataim bűvkörébe
fulladok, mint szűk
szövetszálak réseibe
a bolha.
Ki hallja meg akkor
a kék illatok mögötti
párolgásomat?
Így is, oly' sekély
alattam a talaj; ne játszd
a megmentőt, mert ha
egy percre elgyengülök,
átcsurranok beléd,
s nem lesz sem Isten,
sem ember, aki átírhatna
saját pergamenjére.

Láttad már a hűs nyári
szellő ibolya-színét?
Kóstoltad már a liliom
hófehér illatát?
Ugyan miért lenne más
a bőröd színe?
Miért lenne torz
rozsdás illatod?
Szememben te is ibolya-
színben táncolsz,
s illatodat is hófehér
lilomként ízlelem.
Mi az oka?
Egyszerű:
szeretem.

Cipőorrok

Gyakran elemzek cipőorrokat. Olyan ez, mint mikor valaki gyakran gondol a barátaira.
Mert mi is az a cipőorr? Tán valami fontos dolog?
- Nem mondanám.
Akkor megmentheti egy ember életét?
- Erre nem tudnék határozott választ adni, kifejteni pedig fölösleges.
Mit lehet elemezni hát egy cipőorron?
- Nos, például az alakját.
Ott van máris a hegyes orr. Félelmetes. Gazdája joggal (vagy jog nélkül) pakolja ki a világ arcába a nagy igazságot: úgy beléd szúrok haver, hogy nyolc napon túl gyógyul meg a nyílt sebed.
Persze lehet, hogy hülyén látom a dolgokat.
Inkább nem is elemzem a cipőorrokat...

Megváltás

Kék, piros, zöld és sárga foltokból próbállak összerakni. Folyamatosan mozogsz, nehéz a reprodukció.
Valahol a fantázia határán rendezlek végü egyenes sorokba, kis szeletekből hámozlak új testedbe.
Szirupos pép-lelkeket öntök egyik üvegből a másikba, majd mégis vissza az eredetibe... Olyan most az ég, mintha apró flitterekből ragasztották volna egy kupola plafonjára. Kissé giccses ez a kép, amolyan nem-megszokott.
Kicsúszik kezemből a kréta, egy talp erősen szétmaszatolja éles kontúrodat.
Ezért szenvedtem ennyit?
Mérgemben összekócolok egy fűzfát, ki cserébe széles vigyort ásít elnyűtt arcomra.
Komoly megváltás ez, nem várom, hogy megértsd...

Falomlás

Mosolyogtál, láttam.
A szél is felerősödött,
s csak vártam, hogy
erőre kapj.
Nem késtünk el,
csak félünk a téltől,
mert nem látjuk a
hóban a csillagok
táncát.
A másik szemével
is látunk,
néha kegyetlen
tükröt tartunk
egymás arca elé.
Ilyenkor szomjazzuk
szembogarunk fényét.
Bátor leszek,
erős, és szerető.
Ettől szárnyra kapsz
te is, gyengédebb
mosollyal melegítesz
körbe.
Egymásra találunk,
s nem lesz, ki
elszerethetne minket.
Itt vagyok előtted,
s ha behunyom szememet,
hangod az első,
tekinteted a következő,
mi békét hoz a semmibe.
Ismét kezedbe veszed kezem,
s csókkal hinted a falakat,
melyek végre leomlanak.
Megtaláltalak.

Bohóc

Csendes nem-akarással tűrtem
az engedély nélküli áthaladást.
Erőszakos gondolatok viharában,
kurta szárnyakra találtam,
s tépted, csak tépted az álmokat,
miket szellőként legyeztél felém.

Mint mindennek, ennek is az értelmét keresném,
hátha szikrát vet,
várj... kérnék egy percet...
csönd.
űr.
csönd.
szirmok.
csönd.
A pokolba is, hát hol vagyok?
Ki lopta el a napot
a valóságom egéről?
Futok a vágyaim elől,
ugyan minek harcolok magammal?
Minek tolatok egy arasszal
a biztos felé, mi nem éltet,
csak egy kegyvesztett merénylet,
mit elkövetek ellenem,
a nyugalmamat nem lelem.

Szép szavadra harapok,
ha rúgsz, csak igazolok
ki sem mondott tényeket,
miket erőszakkal teremtek,
hogy bólogassak, mint a jancsi',
kit ellöknek és béna hagyni
a tárt karokba zuhanást,
mert odázza az elmúlást
már a kezdetek kezdetén.
Nesze... ez vagyok én...

Függő

A mélységben gyökeret bontunk,
mint az ezer éves tölgyek,
széllel takarózunk,
s napsugarak táncára fakadunk
termésekkel. Mint az ősi mosoly,
mit meg-megvonunk, hogy értéke
felbecsülhetetlenné varázsolja a
pillanatot. Egymásra tekeredünk
borostyánként, s mikor összeolvadhatnánk,
gyorsan elrebbenünk, mondván:
EGYEDÜL JÓ.

Megízleltem már a magány-szérumot;
eleinte kesernyés, később már édesebb.
Aztán, mikor megérintettek volna,
csak előhúztam a flaskát, hogy nagyot
kortyolva eszembe jussanak a szavak,
mivel meghosszabbíthatom önkéntes
börtönbűntetésemet.
Függő lettem.
Minden lépés, mit az istennek
hitt nedű nélkül teszek meg,
marja lelkem széleit.
Mert bizony, van vége a lelkemnek,
s te ott toporogsz, hogy beengedjelek.
Kopp-kopp.
Horpadok.
Fakadok.

Defibrillátor-mámor

Féllény testben vándorol tovább a lélek,
egy csepp boldogság, csupán ennyit kíván.
Nem lát bánatot, nem hallja a nyomort,
mégis érzi, ahogy a felhőfüggöny élesen
kattogó csapágyai összezáródnak feje fölött.
Fényszomj, nem több, de életet adó.

--

Hátulról karolsz át, s eljátszod a szörnyet,
összerezzenek, ahogy érzem meleg lehelletedet tarkómon.
Zárt könyv, megfejthetetlen rejtély... azt mondod,
ez vagyok. Tán csak kihívás,
rézsárga villanás, mi szívedben a
fogaskerekeket újraindította.

Defibrillátor-mámor.

Hittem is, ezért hagytam, hogy
ölelő karodban otthonra leljek egy
percre, de amint a Nap tüze homlokomra
égett, te kezedbe vetted kezemet,
s ajkaddal keringőt táncoltál bőrömön.
Még mindig titok-öröm?
Nem tudom, de szemed lelkembe
égette magát, s bár tartásom megmarad,
lopva elkapott pillantásod erőt ad
a holnapokba látás gyötrelmei ellen.
Ha újra íriszedbe bújok, majd magadat
úgyis elárulod, s tán én leszek házad,
te nekem a bágyadt
zsibbadás, mi ismét ködöt varázsol
érzelmeim tövis-fokára, hogy a
lehetőségbe mártva
fellelje magát.

Otthon

Felszántottam minden lehetőséget,
mi megmenthetné álmodó lelkemet.
Most ismét képlékennyé vált a világ.
Hátra nézek, s nem látlak. Előttem
csak a sivár kétség... eltűntél.
Hová lettél?
Kétségbe esve kapok levegő után, s ekkor
egy hang a fülembe suttog:
- Ne félj!
Oldalra pillantok, hol hangodat véltem felfedezni.
Előre meredsz, ajkaidon lakat. Szemem sarkából merlek
figyelni csupán. Szemed mosolyog. Szinte az enyém.
Aztán megfogod kezem, s szó nélkül húzol közelebb magadhoz.
- Otthon... - mondom elhaló hangon.
Megszorítasz, s tudom, te is így érzel.
Nem kell több.
Nincs is több.
Mondod.
Érzem.
Érzed.
Érzünk.
Mégis egymásra leltünk.
Kell a kín, hogy beismerd.
Kell a fájdalom, hogy beismerjem.
Csöndben.
Mélyen.

Nyomat

Merítek erőt a sötétségből.

Számlapokra írt megváltótól
vártam a szikrát,
mi nem jött el.
Messzi terhek csak felsejlenek,
s rút karokba zárják
a felismerés magját,
mi gyökeret eresztett szívemben.
Mindent megváltó gondolatok
csalfa vakfoltjába csábított
a reménytelenség,
mi magányomat tolta.

S most én, ki a bolhát
is testvérének látja,
Én, ki erők erejével
voltam anya,
Én taposok újabb nyomot,
s leszek üres némasága
a végeláthatatlan
mesgyék vándorának.

Szégyeld magad.

Megfeszülve

Szenteltvizes forrás vagyok,
ússz csak bennem, felszabadítok
minden áldatlan pillanatot,
miről más álmában rimánkodott.
Hajnali kurta szellőben elhiszem,
hogy mit álarcod súgott nekem,
nem csak önnön kéjes képzetem,
hanem igaz, s hű másik felem.
Nézel, s már tudom,
küzdesz, mint megannyi húsom
s vérem a szív ellen,
megfeszülve, át a télen...

Mindenre kiható szenvedéllyel akarás vagy,
s vagyok maga a haladás,
így mégis belém halsz,
s beléd én is,
a beteljesedés elhagyta
sziromeres lelkünket.
Szeress, s én is szeretlek.