Otthon

Felszántottam minden lehetőséget,
mi megmenthetné álmodó lelkemet.
Most ismét képlékennyé vált a világ.
Hátra nézek, s nem látlak. Előttem
csak a sivár kétség... eltűntél.
Hová lettél?
Kétségbe esve kapok levegő után, s ekkor
egy hang a fülembe suttog:
- Ne félj!
Oldalra pillantok, hol hangodat véltem felfedezni.
Előre meredsz, ajkaidon lakat. Szemem sarkából merlek
figyelni csupán. Szemed mosolyog. Szinte az enyém.
Aztán megfogod kezem, s szó nélkül húzol közelebb magadhoz.
- Otthon... - mondom elhaló hangon.
Megszorítasz, s tudom, te is így érzel.
Nem kell több.
Nincs is több.
Mondod.
Érzem.
Érzed.
Érzünk.
Mégis egymásra leltünk.
Kell a kín, hogy beismerd.
Kell a fájdalom, hogy beismerjem.
Csöndben.
Mélyen.