Bohóc

Csendes nem-akarással tűrtem
az engedély nélküli áthaladást.
Erőszakos gondolatok viharában,
kurta szárnyakra találtam,
s tépted, csak tépted az álmokat,
miket szellőként legyeztél felém.

Mint mindennek, ennek is az értelmét keresném,
hátha szikrát vet,
várj... kérnék egy percet...
csönd.
űr.
csönd.
szirmok.
csönd.
A pokolba is, hát hol vagyok?
Ki lopta el a napot
a valóságom egéről?
Futok a vágyaim elől,
ugyan minek harcolok magammal?
Minek tolatok egy arasszal
a biztos felé, mi nem éltet,
csak egy kegyvesztett merénylet,
mit elkövetek ellenem,
a nyugalmamat nem lelem.

Szép szavadra harapok,
ha rúgsz, csak igazolok
ki sem mondott tényeket,
miket erőszakkal teremtek,
hogy bólogassak, mint a jancsi',
kit ellöknek és béna hagyni
a tárt karokba zuhanást,
mert odázza az elmúlást
már a kezdetek kezdetén.
Nesze... ez vagyok én...