Defibrillátor-mámor

Féllény testben vándorol tovább a lélek,
egy csepp boldogság, csupán ennyit kíván.
Nem lát bánatot, nem hallja a nyomort,
mégis érzi, ahogy a felhőfüggöny élesen
kattogó csapágyai összezáródnak feje fölött.
Fényszomj, nem több, de életet adó.

--

Hátulról karolsz át, s eljátszod a szörnyet,
összerezzenek, ahogy érzem meleg lehelletedet tarkómon.
Zárt könyv, megfejthetetlen rejtély... azt mondod,
ez vagyok. Tán csak kihívás,
rézsárga villanás, mi szívedben a
fogaskerekeket újraindította.

Defibrillátor-mámor.

Hittem is, ezért hagytam, hogy
ölelő karodban otthonra leljek egy
percre, de amint a Nap tüze homlokomra
égett, te kezedbe vetted kezemet,
s ajkaddal keringőt táncoltál bőrömön.
Még mindig titok-öröm?
Nem tudom, de szemed lelkembe
égette magát, s bár tartásom megmarad,
lopva elkapott pillantásod erőt ad
a holnapokba látás gyötrelmei ellen.
Ha újra íriszedbe bújok, majd magadat
úgyis elárulod, s tán én leszek házad,
te nekem a bágyadt
zsibbadás, mi ismét ködöt varázsol
érzelmeim tövis-fokára, hogy a
lehetőségbe mártva
fellelje magát.