Szatén ruhában libben el előttem az újfajta mámor.
Összeomlik az egyik világ, s közben épül a másik... vagy tán a kettő együtt lenne a valóság?
Virág illat a sivatag közepén; lassacskán megteremtem a harmóniámat.
Néha meg-megszédülök a harmatba ágyazott fénytől, de a hűvös szélben értelmet nyer boldogságom. Fókuszába állítottalak, hogy megtelj vele.
Félek.
Isten bizony, félek, s mégis: e fájdalom az égig emel.
Elveszettnek hitt illatokat szív magába a bőröm,
s újra tanulom elsőnek vélt lépéseimet.
Keretbe ágyazom arcod,
s festek mellé szeretem-dolgokat.
Így teljesedsz, együtt a mellkasomba zárt szappanbuborékkal.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése