Egyszerű (avagy merengő a nem létezőmhöz)

Nárcisz illat.
Mélyet szippantok a csendemből.
Egy pillangó a tavasz felé libben;
utánanyúlnék, de karom erőtlen.
Szabad.
Akárcsak én. Összezáródó ujjaid között illanok a tavasz felé.
Szabad vagyok.
Akárcsak te. Lágy szellőként simogatod arcom, míg a vörös
Hold lomhán vánszorog a Tejút felé.
Egymásba álmodjuk, mit az élet másoknak szánt...
mit a hamvunkon kacagó Sors nekünk szánt...
Neked engem, nekem téged.
Ez ilyen egyszerű.
Bevérzett szemünk árnyalja csak túl... hagyjuk.
Szakadt lelkünkben úgyis világra lelt az igazság.

Visszavonluló

Liliomtenger sűrűjében fekszem, fölöttem szivárványhíd.
Angyalszárnyú fénygyermekek táncolnak rajta.
Felém tartanak. Összegömbölyödve várok, míg hűvös
kezeik arcomra nem simulnak.

Lázálmomból felriadva súgom nevüket a semmibe.
Mély lélegzettel szívom magamba utolsó emlékfoszlányaimat,
míg könnyeim álomba mosnak újra.

Néha, mikor fojtogat a levegőtlen magány,
magam elé képzelem márvány arcotokat.

Marjatok csak, vágy-lángnyelvek!
Majd eljő a pillanat, mikor újra veletek ébredek.
Most azonban - bármily' fájó a felismerés -
maszkom mögé csúszik a megfejtés.
Álarcnyi világom,
Őrült maszkabálom,
a csalatkozás fényéban eltolt rémálom...

Hiányotok már most pusztítja lelkem,
de megteszem,
mindnyájunk érdekében.

Illat

Viszek egy illatot. Fölém hajol, oltalmaz.
Már messze járok, mégis viszek egy illatot,
egy védelmező foltot, mely most ugrott ki
a legendák egyik oldaláról. Ősi hallgatása
visszhangzik fülemben.
Dallamos hangok, félmosoly, nevetés.
Én meg csak viszem az illatot, mint
kisgyermek a játékát; engedni tudatlan,
szorongatni képtelen... csupán van.
Rossz levegő elleni gyógyszer.
S én, tehetetlen bolond,
csak viszek egy illatot.

Pergamen

Galacsinba zár a békétlenség. Száraz kezei vörösre gyúrják
indigó-lelkemet. Arcom mégis nyugodt, rezzenéstelen;
leolvasói megszöktek, míg vártam az adakozó sziklák
peremén. Mosolyba zárva várom a Megváltót, fülekbe bújok,
s mások ajkával szólalok meg újra.
Talán akkor majd meghalljátok suhogásomat.

Az elmúlt jelennek kiáltottam, féltem minden percét.
Megéletlen foltjait fájom most.
A jelenben hallgatok, megélt lépésein egyensúlyozom.
Tintával szántom a jövőt, s látom, ahogy peregnek a
rostok papírgombóc életem szegélyéről.
Hasítom ujjatokon a bőrt, apró nyomot hagyok csupán.
Éreztek.
Felitatom szivárgó véreteket.
Elkalandoztam.

Van hely bennem, bőséges fehérség. Tisztaság.
Mocskoljátok be kedvetekre.
S mikor varázsa halványul e tükör-világnak,
felébredek a fénypontozott végtelenben.
Csillagomról intek majd felétek. Akkor megnyitom
elmém pergamenjét, visszaolvasom bölcs
szavaitokat, s a hajnal első bíborcsíkjával hálálom
meg terelő kezetek melegét.
Hamuvá éget meghajló tudatom, mert akkor
majd hiszem is, nem csak tudom...

Bor(zalom)

Darabokban érkezel, szőlőmagja e futó világnak.
Átfújják beléd az élet nektarin-zamatát, s mikor már
felélted a cukor-ideológiát, az édesség romlásnak
indul. Tartósítószerrel megőrizheted rugalmasságodat.
A többiek ekkor felzúgnak, tapsolják mesterséges
színedet. Fakulásodra nem büszkeséggel egyenesedsz,
inkább girbe-gurba kacsokkal tekeredsz a még bimbozó
szemekre. Belőlük élsz, hogy fiatalságuk, vakfoltjuk
koravénné áldozza elsőosztályú nedvüket.
Mégis mit képzelsz?!
Részegíted a világot?
A gyengéknek erőt adsz. Erejük pillanatnyi,
esendő, mulandó... virágot nem bontó.
A hitetlennek utat adsz, min tántorgó
egy-két lépése után hasravágódva legelészi
a "lehet"-ek kóróját. Marja a torkát,
de kapaszkodik.
A boldogból könnyet csalsz, mit a boldogtalanok
lefetyelnek. Nyelvük már az aszfaltot dörzsöli,
de kell, muszáj az utolsó cseppet is felszívni
a jóból, hogy utána bánatukat újra megélhessék.
Nekem szavakat adtál. Kimondatlan, maró szavakat,
mik bennem forrnak. Majd ha musttá lesz mélyemen
a gondolat, újra próbálom. Addig némán szédelgek a
másnapok tengerén.

Alkony és a Tücsökzene - Íriszbe bújva [csendes + legelső változat] (3. dal + dalszöveg)

Lelkem, beköszöntött az ősz,
ki van ez találva!
Ha túlzottan is élvezem,
betemet a lángja.

Félek, holnap nem jössz el,
múlnak az évek.
De ha nem fogod kezem,
rozsdás az élet.

Ma már nem jön új tavasz,
kiakadt az óra.
Fagyba fordul most a táj,
ne várj jó szóra!

Meddig bámulom az űrt
íriszbe bújva?
Félek megkeményedem
jégkoporsómban...

Alkony és a Tücsökzene - Csillagfogócska (2. dal + dalszöveg)

Hoppá! - így szóltam,
mikor hátat fordítottam
és csak néztetek utánam,
mint az éj.
Köszi, én már jóllaktam,
tudom, számodra felfoghatatlan,
hogy bennem minden békében él.

Ref.:
Kergetőzzünk a csillagokkal,
Gyűjtsünk holdkövet egy kalappal, (mert az jó)
és ha nem illünk az űr ködbe,
szálljunk néha vissza a Földre! (hátha hiányzunk)

Tudod, néha úgy érzem,
hogy a fölfordult életembe
nem fér bele egynél több barát.
Ilyenkor csak felszállok
és némán arra várok,
hogy mindenki megértse magát.

Ref. (2x)

Hoppá! - így szóltam,
mikor újra felétek fordultam,
s kérdeztétek mi ütött így belém.
Tudod, néha felszállok,
hogyha mást nem, csak szépet látok,
s kéz a kézben rohantok felém.

Ref.

Alkony és a Tücsökzene - Bennem (1. kész dal + dalszöveg)

Milyen csend van bennem?
Kezeimet pihentetem fáradt kezeidben.
Csöndem testvérem, barátom,
de hangodtól a kék eget újra látom.

Milyen tűz van bennem? -
kérdem, s választ látok tenger-szemeidben.
Némaság testvérem, barátom,
de az éjszakában megleltem a csillagom.

Milyen tél van benned?
Most jeges dér fedi el szívedtől szívemet.
Félelmed testvéred, barátod,
de két karom közt nyugalmad megtalálod.

Milyen fény van benned,
mi megtölti színekkel a komor szürkeséget?
Némaság testvéred, barátod,
de két karom közt otthonod megtalálod.

(húú-húú)

Mi ez az érzés itt bennem?

Te tetted (e tettetett tettet)

Sikoly, mint égi tünemény,
száguld tüdődből a semmibe.
Veszteség, mit érzel, kedves,
és gyilkol rádöbbenve
önnön képmutatásodra.
Marcangol már, érzed a kínt,
mert nem vagyok neked,
hazugnak látod magad.
Miért kell rettegned?
Megint tapostál, s
szíved elhallgatott,
mikor eszed diktálta
az őrült iramot.

Fekszel az egyik oldalon,
a másikon űr,
mert maró hiányom
nem szűnik meg belül.
Hangtalan párlat csupán,
mit feléd fúj a szél,
szívem zöreje-hiánya,
mit lelked megél.
S felismervén a bánatod,
arcodat a menny
felé fordítod,
kezedet nyújtod felém,
hogy ne rettegj a
semmid közepén...

Tükör

Ahogy a hártyás felhők
nyaldossák a hegyek pengefogait,
úgy suhan lélegzetem
hangszaggató fájdalma
most füledbe.

Tán nem akartad hallani,
mit feléd sikoltottam,
de bőrödbe itta magát
a kérdés:
Szeret?

Ott honol majd benned
mindig, s csak akkor
oldhatod fel magadban,
ha hangosan ki is mondod.

Akkorra már én
leszek néma,
s te húzhatsz csak vissza
az átkozott csendből,

mit annyira szeretsz,
mit tőled tanultam,
akkor majd átkozod!

Felsejlések

Azt hittem, vége,
hogy elmúlt ez a rémálom,
mi mézédesen hatott,
míg rám nem zuhant a
felismerés, hogy ez
csupán tévedés,
mit én követtem el,
a kérdésre ezért nem felel
helyettem más...
fáj a velóságba zuhanás.

Álompor-hintette csoda
volt, míg tartott a láz,
de most saját tudatom
a földig aláz,
mert beengedtem,
naívan hittem,
mit csak én éreztem,
s oly' butaság volt ez a hit,
hát hagyj!
Bennem így ne maradj!

Azt hittem, vége...
hogy nem tudsz már fájni,
olyan sebet senki nem tud ütni
lelkem hasadásain, mi
látomásaimat a valódival
egyenlővé teszi.
S most itt vagyok egyedül,
de mégis életek közt,
várva, hátha mégis eljössz,
S miközben kezemet
kezedbe olvasztod,
arcunk egymásba
bújva száll vissza
közös csillagunkba.

Nekifutásból

A hűs hegyi patakban álltatok,
a vízzel egy volt lábatok,
már nagyon vártatok rám,
pedig most is elvesztem, Atyám.

Nekifutásból kéne élni,
nem pedig araszokban félni.
Már nem megy a visszazárkózás,
magányomban mélybe zuhanás.

Vaknak kéne lenni,
csak picit megébredni.
Már fáraszt az ember gyengénlátása...
jobban nem is vágyhatnék egy másik bolygóra...


Van nekem is elrendeltem, Atyám?
S ha igen, mi ez a magány?
Hol késik? Mire vár?
Jöjjön most, jöjjön már!

Hogyha itt van, ébredjen!
A szemembe tévedjen!
Úgysem lehet véletlen,
miben régóta hittem,
csak túlzottan féltem,
hogy más az életem...
Ez az én vétkem,
de, ha vagy, gyere el értem!

Szemben

Két külön oldalán állunk a világnak,
szemben egymással. Benned az elnyújtott
egység lobban lángra, én a lekerekített
egészhez állok közelebb. A hurok torkod
köré fonódva ítél magányra, míg bennem
a mindenség sokasága nyomja el az akaratot.
Az ostor szemeid előtt kanyarodik a végtelen
felé, s ha akarnád, megérinthetnéd,
visszaránthatnád. Én csupán a kezdetet,
az egészet ölelhetem keblemre.
Te belőlem indulsz, én belőled eredek,
s mégis, e világnyi egyezés szüli
összeegyeztethetetlenségünket.
Hasonlóságunkban van a különbség, az
egyezésünk szüli a távolságot, hiszen
egymással szemben állunk a
mindenség két oldalán...

Szemlesütve

Hagytam, hogy a méregfogak
durván bőrödbe marjanak.
Sajnálom kedves, ez is én vagyok,
de szeretlek, s szívedben nyomot hagyok.

El kéne fordulnom, de akaratom gyenge,
így inkább visszazuhanok cián-medrembe.
Onnan figyellek, s míg lélegzetedet hallom,
álomba ringat majd az örök nyugalom...

Lépegető

Altatót dúdul fejem fölött a Hold.

Jobbra nézek, előre egy lépés;
határozott.
Van, hogy nem léphetünk vissza,
tán erre mondjuk balgán, hogy
sorsszerű.
Nem kenyerem a szomorúság,
nem álmodhatok folyton.
Az álmodozás egy égszínkék
pontban serken, s ez a kicsiny
bogár már úgyis az enyém.

Balra nézek, hátra egy lépés;
határozatlan.
Van, hogy a lelket megtöri a tudat,
tán erre mondjuk remegve, hogy
ésszerű.
Nem barátom a bizonytalanság,
nem rágódhatok folyton.
Az önmarcangolás egy feketelyukban
összpontosul, s ez a hatalmas
sötétség már úgysem lehet erősebb.

Hátra nézek, megállok egyhelyben;
stabil.
Van, hogy az emlékek ólomsúlyként
nehezednek rám,
tán erre mondják makacsul, hogy
távolságtartás.
Nem szeretőm a félelem,
nem óvhatok folyton.
Az időtlenség az elvárásokban
leli gyökerét, s ez a körforgás
már borzasztóan fáraszt.

Előre nézek, elindulok újra;
instabil.
Van, hogy a változás szele
megsimogatja arcomat,
tán erre mondjuk örömünkben, hogy
reménység.
Nem társam a magány,
nem tolhatlak el állandóan.
A szeretet az elfogadásba karolva
mozgatja szívemet, s ez a hatalom
ad erőt, hogy melletted legyek.

Örökre.

Ez ő...

Ez ő, Ez olyan, mint mikor
kiálmodod, Ez ő, Ez olyan, ha
tudnád, hogy milyen is ő, akkor ő
is tudná, hogy milyen vagy te,
ó, Ez olyan, mint te vagy, de
mégse, mert nem tudod, mi
is vagy valójában, olyan, mint én,
fejemben álomszilánk-mag, mint ő,
és tudom, hogy igaz akkor is, ha
ő nem lát, vagy ha nem érez,
mert Ez ő, Ez ő volt egyszer, de
már sosem lesz igazi, még akkor
sem, ha én maradok mellette, s bár
Ez ő, tudtuk, hogy nem lehet úgy,
ahogy megálmodtam rég, megnyugtat
a mennyei tudat, hogy vele, de
nélküle is minden úgy lesz, a-
hogy lennie kell, s bár Ez ő,
Ez pont olyan, mint mikor rég,
nagyon rég magamból kiálmodta-
lak, s megszülettél, igazzá let-
tél, enyém lett a világ, majd el-
tűntél, de nem vesztettem, mert
az ébredésre leltem, s Ez ő...

Bentről kifelé - kintről befelé

az űr leküzdése csak a világ megteremtésével lehetséges...


jött az érzés, hogy ki kéne pakolni, ami bent van, vagy inkább be kéne pakolni, ami kint van... a fene se tudja.
vagy talán kint is van már, ami bent kéne, hogy legyen, vagy a benti szabadult ki?
nem tudom, tanácstalan vagyok.
fáradok. ez biztos.
tán rendben kéne lennie annak ami bent van, és ebben az esetben kint is minden jónak tűnne? hiszen amikor bent minden rendben volt, kint is ugyanez történt.

remek. már tudom.

majd megszűnik.

majd megoldom...

Lányanyák

Te-én, én-te... mi.
Kicsiny anyus, nagy anyus... anyukák.
Sorsunk nem épít száz csodát,
csak várfalba zárja két lányát.

Legalább nem vagyunk egyedül,
legalább kézenfogva ül
mellettünk a magány.
Csak két lányanya-anyalány...

Gyermekünk a világ maga,
anyalány-lányanya.
Életünk egy könyvbe zárva,
az olvasók pedig a barlangba
hullottak rég...
nyeljük egymás félelmét.

Jön még, jöhet még
életünkbe szépség,
majd egymás kezébe adjuk
a boldogság kulcsát nem hagyjuk,
nem hagyhatjuk.

Ott leszünk egymásnak,
mint tegnap a mának,
támfal a várnak,
lány az anyának,
anya a lánynak,
dús szél a virágnak.

Magán(y)

Messzire szállok,
messzebbre, mint valaha.
Talán rádtalálok,
tán nem jövök vissza soha.

A titkot magammal viszem...
Ott vagy minden lélegzetvételben.
Sóhajsziklák áradnak belőlem,
de szavaimat gátként fogja a félelem;
csak rossz időben,
rossz helyre születtem...

Pánik.
Érintés-pánik.
Tekintet-pánik.

Sikoltok.
Sikoltasz.
Itt vagyok.
Itt maradsz.

A nagy fenét, már megint itthagysz!

/szokd meg babám, szokd meg!/

Ősanya

'Ujjam hegyével simogatom
a szürke víztükröt.
Sosem éreztem gyengédebbnek ölelését.
Csiklandoz, átkarol, beenged magába,
s élvezem, hogy gyermekként kacagok újra.'


Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...
Itt vagyok.
Csiklandozlak, átkarollak, beengedlek magamba.
Ölelésem bátorító, tiszta.

Füstös köd lepte el
szemem elől a valót,
s lángnyelvek mardossák
azt a kicsi maradandót,
mit márvány bőrébe mostam a világnak.

Lélegzetemet immár
csak a szél hallja,
bágyadt lépteim
halovány nyoma
felszáradt
könnyeiddel együtt.

Még várok valamire.
Tán csak képzetem
játszik velem...
mintha erre jártál volna,
előző életek derengnek fel...
Hisz most élem őket!
Jövőbe látok,
de az olvasat gyenge.
Unalmas.
Ó, én fájdalmas
vénség!

Mennék már.
Indulnék.

Maradásra bíró kezeidet megtagadtad,
Bátorságodban mélyebbre ástad magad,
Lelkesedésemet a dögöknek dobtad,
Hát mondd meg! Mondd meg, miért maradjak!

Hagyj el, gyermek,
egyszer s mind ez a rend,
ez a világ
ésszerűbbet sosem teremt!
Vedd a papírod,
mártsd véredbe,
írj rá pár sort,
vagy még azt se!

Minek a kín?
"Szegény marha"!
Nem is fontos,
hisz mindenki anyja,
hagyd hát,
hulljon a porba,
mint ahogy almát
hagy a fája...

Ezért lennék hát én? Gaia!
Ezért hoztál világra?

Mi ez a rendszer,
mi csontokra épül,
hol nincs is már társ,
csak hazudva szépül
a szív a szívből
csatornamód kiürül?

Hol vagyok? --
Ki vagyok? --
Miért vagyok? --

Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...

Itt vagyok, --
s maradok. --

Ölelve tanítom meg neked
a némán virágzó szeretetet.

Gondolatok a csendemhez

Ősi fa kérgébe zárva
nézlek csendesen.
Hallgatásom tisztábbá varázsolja,
mit feléd súg lelkem.
Rozsdás gátjainkat csak mi
magunk törhetjük át,
de mindig ott a példa,
mely fényessé teszi létezésünk útját.

A burok, mit magunk köré
fontunk, lazulni látszik.
A felhők között egyetlen
halvány csíkban feldereng
a kékség;
tisztább, mint bármilyen
vétség,
mit védelemként fontunk
egymás hajába.

Mert óvlak szavaimmal,
óvlak némán,
s te is azt teszed;
mint két árvaságra
kárhoztatott harmatcsepp
egyazon levél két oldalán.
Ha te vagy a színén,
én leszek a fonákján,
magamba szívom a jót,
s rosszat egyaránt,
cserébe megóvsz a fénytől,
mely testeden megtörik,
s színekbe öltözteti a világot.

Csurranj mellém, érints meg!
Bőröm majd válaszként
megpuhul, befogad.
Egyként leszünk a mindenség
gyökerébe ágyazott élet.

Gondolatok az eltávozóhoz

"Türkiz-mederbe sodródott a hajnal,
s vele minden elfojtott dal
szárnyra kélt.

Sártengerünk közepén állva,
a félelmeken túlmutatva
a tisztításba vetett hitünk hajt."

/örökre befejezetlen bevezető/


Égi kezek nyomán virágzik most testem;
fa ölel fát,
s egyetlen pillanatba zsúfolva
újra láttam zöld illatát
a múltból felderengő zivatarnak.


Agyam zakatol...
vagy szívem tán,
mi ott lebeg az ég partján?
Nem tudom,
nem tudhatom.

"Ha" és "volna".

Halhatatlan lényegem
e két percbe sűrítem,
s várok, hátha valaki majd helyettem
ad választ a felderengő kérdésekre.

Az apró, zöld lény eltávozik, s helyébe
lép most az elgyötört földi...

Ha a holnapról kérdezel,
nem marad meg semmi,
de a tegnap tiszta és szent.
Megáldotta pávatollal hintett jövő-ábrándom.

Tudtad, s tudtam...
csupán az áldott csend sodorta
el, idézte meg vakságunkat.

Adj a végtelenhez egyet,
s megláthatod utadat, mi hozzám vezetett...
a véletlenek erdejében a szabály csupán az állandóság.

Kiürült testemben úgy szaporodik a lélek,
mint megannyi pillangó, ki hátat fordít a télnek,
s elakadó lélegzetemmel
táncot jár tollam hegye...
ez nem más, mint
a lény és az ember küzdelme...

Előre - hátra - előre - hátra...
Táncom fáraszt, lábam gyenge,
s némaságom ránt tébolyba,
révedésem nem őszinte.

Láss mögém, elém -- belém,
ó, mennyei írisz!
Én ezt nem akartam,
s fájdalmad az, mi gyengíti akaratom falát...
Vége van.
A lény eltávozott.
Én vagyok csupán...

Pihenj lélek!

Szél súgja lágyan
kezedbe kezem.
Tán csak álom voltunk,
s nem is érthetem,
hogy a tegnapból
mába süllyedés
miért szaggatja szét
szivárványszín lelkem.

Véreskezű borbéllyá lett
a rút szenvedély,
s tán csak álom voltunk,
mégis oly' sekély
már a holnapból
mába süllyedés...
Mint levél a szélben,
vonaglik a kéj.

Szemünkből kimossa
vágyunkat a vakság...
Hisz csak álom voltunk,
nincs is valóság!
Fáj a tegnapból
holnapba süllyedés...
Áldott lehetne
testedben a rabság...

Bár ne lenne
dalod lelkes!

Pihenj lélek,
zajod terhes!

Gondolatok az eljövendőhöz

Bársonyos estéken rozsdabarna
bőrünkre vetít fényfoltokat a Hold.
Egyszer, ha elhalkulna
lelkünk éneke, majd újra festjük
álomszerű valótlanságunkban.
Akkor majd itt leszel te is, én pedig
megfogom a kezed, szívem vörösét
szíved kékjébe mártom; átfestesz, s én átfestelek.

Íriszed fényében látom majd a csillagok táncát,
Testem melege lesz örök ruhád,
s amikor már elviselhetetlen lesz a forróság,
megszűnünk, hogy megszülessünk újra.

Addig is várok a zöldellő fák alatt
két kicsiny bolygódat szemlélve,
az ébredés langyos tavaszát várva...

Tudom, hogy eljössz.

Gondolatok a nemlétezőhöz

Morzsolnám a fényeket
egyetlen apró pontba,
hogy a lázas világ
csillagokba bújva
figyelje magát.

Képkeretbe pakollak,
falamra függesztlek,
ha megunom magamat,
Hát arcomba helyezlek
uszadék világ.

Szíveket rajzolunk,
hogy melegnek érezzük
azt a pár percet,
mit megadtak nekünk
ősi vércseppek.

De altatót fújnak
az érzékek házában:
a démoni kezek közt
földbe túrt vágyakban
mosolyod részegít.

Lennék a Holdad,
mely egyetlen pontba
morzsolná fényedet
arcodba bújva,
hogy figyelje magát...