Nekifutásból

A hűs hegyi patakban álltatok,
a vízzel egy volt lábatok,
már nagyon vártatok rám,
pedig most is elvesztem, Atyám.

Nekifutásból kéne élni,
nem pedig araszokban félni.
Már nem megy a visszazárkózás,
magányomban mélybe zuhanás.

Vaknak kéne lenni,
csak picit megébredni.
Már fáraszt az ember gyengénlátása...
jobban nem is vágyhatnék egy másik bolygóra...


Van nekem is elrendeltem, Atyám?
S ha igen, mi ez a magány?
Hol késik? Mire vár?
Jöjjön most, jöjjön már!

Hogyha itt van, ébredjen!
A szemembe tévedjen!
Úgysem lehet véletlen,
miben régóta hittem,
csak túlzottan féltem,
hogy más az életem...
Ez az én vétkem,
de, ha vagy, gyere el értem!