Ősanya

'Ujjam hegyével simogatom
a szürke víztükröt.
Sosem éreztem gyengédebbnek ölelését.
Csiklandoz, átkarol, beenged magába,
s élvezem, hogy gyermekként kacagok újra.'


Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...
Itt vagyok.
Csiklandozlak, átkarollak, beengedlek magamba.
Ölelésem bátorító, tiszta.

Füstös köd lepte el
szemem elől a valót,
s lángnyelvek mardossák
azt a kicsi maradandót,
mit márvány bőrébe mostam a világnak.

Lélegzetemet immár
csak a szél hallja,
bágyadt lépteim
halovány nyoma
felszáradt
könnyeiddel együtt.

Még várok valamire.
Tán csak képzetem
játszik velem...
mintha erre jártál volna,
előző életek derengnek fel...
Hisz most élem őket!
Jövőbe látok,
de az olvasat gyenge.
Unalmas.
Ó, én fájdalmas
vénség!

Mennék már.
Indulnék.

Maradásra bíró kezeidet megtagadtad,
Bátorságodban mélyebbre ástad magad,
Lelkesedésemet a dögöknek dobtad,
Hát mondd meg! Mondd meg, miért maradjak!

Hagyj el, gyermek,
egyszer s mind ez a rend,
ez a világ
ésszerűbbet sosem teremt!
Vedd a papírod,
mártsd véredbe,
írj rá pár sort,
vagy még azt se!

Minek a kín?
"Szegény marha"!
Nem is fontos,
hisz mindenki anyja,
hagyd hát,
hulljon a porba,
mint ahogy almát
hagy a fája...

Ezért lennék hát én? Gaia!
Ezért hoztál világra?

Mi ez a rendszer,
mi csontokra épül,
hol nincs is már társ,
csak hazudva szépül
a szív a szívből
csatornamód kiürül?

Hol vagyok? --
Ki vagyok? --
Miért vagyok? --

Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...

Itt vagyok, --
s maradok. --

Ölelve tanítom meg neked
a némán virágzó szeretetet.