Gondolatok az eltávozóhoz

"Türkiz-mederbe sodródott a hajnal,
s vele minden elfojtott dal
szárnyra kélt.

Sártengerünk közepén állva,
a félelmeken túlmutatva
a tisztításba vetett hitünk hajt."

/örökre befejezetlen bevezető/


Égi kezek nyomán virágzik most testem;
fa ölel fát,
s egyetlen pillanatba zsúfolva
újra láttam zöld illatát
a múltból felderengő zivatarnak.


Agyam zakatol...
vagy szívem tán,
mi ott lebeg az ég partján?
Nem tudom,
nem tudhatom.

"Ha" és "volna".

Halhatatlan lényegem
e két percbe sűrítem,
s várok, hátha valaki majd helyettem
ad választ a felderengő kérdésekre.

Az apró, zöld lény eltávozik, s helyébe
lép most az elgyötört földi...

Ha a holnapról kérdezel,
nem marad meg semmi,
de a tegnap tiszta és szent.
Megáldotta pávatollal hintett jövő-ábrándom.

Tudtad, s tudtam...
csupán az áldott csend sodorta
el, idézte meg vakságunkat.

Adj a végtelenhez egyet,
s megláthatod utadat, mi hozzám vezetett...
a véletlenek erdejében a szabály csupán az állandóság.

Kiürült testemben úgy szaporodik a lélek,
mint megannyi pillangó, ki hátat fordít a télnek,
s elakadó lélegzetemmel
táncot jár tollam hegye...
ez nem más, mint
a lény és az ember küzdelme...

Előre - hátra - előre - hátra...
Táncom fáraszt, lábam gyenge,
s némaságom ránt tébolyba,
révedésem nem őszinte.

Láss mögém, elém -- belém,
ó, mennyei írisz!
Én ezt nem akartam,
s fájdalmad az, mi gyengíti akaratom falát...
Vége van.
A lény eltávozott.
Én vagyok csupán...