Lépegető

Altatót dúdul fejem fölött a Hold.

Jobbra nézek, előre egy lépés;
határozott.
Van, hogy nem léphetünk vissza,
tán erre mondjuk balgán, hogy
sorsszerű.
Nem kenyerem a szomorúság,
nem álmodhatok folyton.
Az álmodozás egy égszínkék
pontban serken, s ez a kicsiny
bogár már úgyis az enyém.

Balra nézek, hátra egy lépés;
határozatlan.
Van, hogy a lelket megtöri a tudat,
tán erre mondjuk remegve, hogy
ésszerű.
Nem barátom a bizonytalanság,
nem rágódhatok folyton.
Az önmarcangolás egy feketelyukban
összpontosul, s ez a hatalmas
sötétség már úgysem lehet erősebb.

Hátra nézek, megállok egyhelyben;
stabil.
Van, hogy az emlékek ólomsúlyként
nehezednek rám,
tán erre mondják makacsul, hogy
távolságtartás.
Nem szeretőm a félelem,
nem óvhatok folyton.
Az időtlenség az elvárásokban
leli gyökerét, s ez a körforgás
már borzasztóan fáraszt.

Előre nézek, elindulok újra;
instabil.
Van, hogy a változás szele
megsimogatja arcomat,
tán erre mondjuk örömünkben, hogy
reménység.
Nem társam a magány,
nem tolhatlak el állandóan.
A szeretet az elfogadásba karolva
mozgatja szívemet, s ez a hatalom
ad erőt, hogy melletted legyek.

Örökre.