Pergamen

Galacsinba zár a békétlenség. Száraz kezei vörösre gyúrják
indigó-lelkemet. Arcom mégis nyugodt, rezzenéstelen;
leolvasói megszöktek, míg vártam az adakozó sziklák
peremén. Mosolyba zárva várom a Megváltót, fülekbe bújok,
s mások ajkával szólalok meg újra.
Talán akkor majd meghalljátok suhogásomat.

Az elmúlt jelennek kiáltottam, féltem minden percét.
Megéletlen foltjait fájom most.
A jelenben hallgatok, megélt lépésein egyensúlyozom.
Tintával szántom a jövőt, s látom, ahogy peregnek a
rostok papírgombóc életem szegélyéről.
Hasítom ujjatokon a bőrt, apró nyomot hagyok csupán.
Éreztek.
Felitatom szivárgó véreteket.
Elkalandoztam.

Van hely bennem, bőséges fehérség. Tisztaság.
Mocskoljátok be kedvetekre.
S mikor varázsa halványul e tükör-világnak,
felébredek a fénypontozott végtelenben.
Csillagomról intek majd felétek. Akkor megnyitom
elmém pergamenjét, visszaolvasom bölcs
szavaitokat, s a hajnal első bíborcsíkjával hálálom
meg terelő kezetek melegét.
Hamuvá éget meghajló tudatom, mert akkor
majd hiszem is, nem csak tudom...