Nárcisz illat.
Mélyet szippantok a csendemből.
Egy pillangó a tavasz felé libben;
utánanyúlnék, de karom erőtlen.
Szabad.
Akárcsak én. Összezáródó ujjaid között illanok a tavasz felé.
Szabad vagyok.
Akárcsak te. Lágy szellőként simogatod arcom, míg a vörös
Hold lomhán vánszorog a Tejút felé.
Egymásba álmodjuk, mit az élet másoknak szánt...
mit a hamvunkon kacagó Sors nekünk szánt...
Neked engem, nekem téged.
Ez ilyen egyszerű.
Bevérzett szemünk árnyalja csak túl... hagyjuk.
Szakadt lelkünkben úgyis világra lelt az igazság.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése