Sikoly, mint égi tünemény,
száguld tüdődből a semmibe.
Veszteség, mit érzel, kedves,
és gyilkol rádöbbenve
önnön képmutatásodra.
Marcangol már, érzed a kínt,
mert nem vagyok neked,
hazugnak látod magad.
Miért kell rettegned?
Megint tapostál, s
szíved elhallgatott,
mikor eszed diktálta
az őrült iramot.
Fekszel az egyik oldalon,
a másikon űr,
mert maró hiányom
nem szűnik meg belül.
Hangtalan párlat csupán,
mit feléd fúj a szél,
szívem zöreje-hiánya,
mit lelked megél.
S felismervén a bánatod,
arcodat a menny
felé fordítod,
kezedet nyújtod felém,
hogy ne rettegj a
semmid közepén...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése