Darabokban érkezel, szőlőmagja e futó világnak.
Átfújják beléd az élet nektarin-zamatát, s mikor már
felélted a cukor-ideológiát, az édesség romlásnak
indul. Tartósítószerrel megőrizheted rugalmasságodat.
A többiek ekkor felzúgnak, tapsolják mesterséges
színedet. Fakulásodra nem büszkeséggel egyenesedsz,
inkább girbe-gurba kacsokkal tekeredsz a még bimbozó
szemekre. Belőlük élsz, hogy fiatalságuk, vakfoltjuk
koravénné áldozza elsőosztályú nedvüket.
Mégis mit képzelsz?!
Részegíted a világot?
A gyengéknek erőt adsz. Erejük pillanatnyi,
esendő, mulandó... virágot nem bontó.
A hitetlennek utat adsz, min tántorgó
egy-két lépése után hasravágódva legelészi
a "lehet"-ek kóróját. Marja a torkát,
de kapaszkodik.
A boldogból könnyet csalsz, mit a boldogtalanok
lefetyelnek. Nyelvük már az aszfaltot dörzsöli,
de kell, muszáj az utolsó cseppet is felszívni
a jóból, hogy utána bánatukat újra megélhessék.
Nekem szavakat adtál. Kimondatlan, maró szavakat,
mik bennem forrnak. Majd ha musttá lesz mélyemen
a gondolat, újra próbálom. Addig némán szédelgek a
másnapok tengerén.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése