Bársonyos estéken rozsdabarna
bőrünkre vetít fényfoltokat a Hold.
Egyszer, ha elhalkulna
lelkünk éneke, majd újra festjük
álomszerű valótlanságunkban.
Akkor majd itt leszel te is, én pedig
megfogom a kezed, szívem vörösét
szíved kékjébe mártom; átfestesz, s én átfestelek.
Íriszed fényében látom majd a csillagok táncát,
Testem melege lesz örök ruhád,
s amikor már elviselhetetlen lesz a forróság,
megszűnünk, hogy megszülessünk újra.
Addig is várok a zöldellő fák alatt
két kicsiny bolygódat szemlélve,
az ébredés langyos tavaszát várva...
Tudom, hogy eljössz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése