Ősi fa kérgébe zárva
nézlek csendesen.
Hallgatásom tisztábbá varázsolja,
mit feléd súg lelkem.
Rozsdás gátjainkat csak mi
magunk törhetjük át,
de mindig ott a példa,
mely fényessé teszi létezésünk útját.
A burok, mit magunk köré
fontunk, lazulni látszik.
A felhők között egyetlen
halvány csíkban feldereng
a kékség;
tisztább, mint bármilyen
vétség,
mit védelemként fontunk
egymás hajába.
Mert óvlak szavaimmal,
óvlak némán,
s te is azt teszed;
mint két árvaságra
kárhoztatott harmatcsepp
egyazon levél két oldalán.
Ha te vagy a színén,
én leszek a fonákján,
magamba szívom a jót,
s rosszat egyaránt,
cserébe megóvsz a fénytől,
mely testeden megtörik,
s színekbe öltözteti a világot.
Csurranj mellém, érints meg!
Bőröm majd válaszként
megpuhul, befogad.
Egyként leszünk a mindenség
gyökerébe ágyazott élet.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése