Nem én...

Páraláng halovány ködfelhő
szélébe zavarja álmom...
Szívet bontok fölöttetek,
áradjon mindaz, mit
eddig gyáván rejtegettem.
Szélsáv kékjében állok
néma féllábon, s
hókabátba burkolom
a távolságot önmagam
és a világ között.
Túlzottan is lehetetlen,
mit a mély akar,
s a sekély csak negál...
Belefájdul a fejem
a tiltott kézfogóba,
Húsom marja,
lelkem rágja,
s nem is létezem igazán...

Csomó

Mert, ha nem mondom ki,
úgysem lehet igaz semmi.
Túl álmos vagyok, hogy meglássam
azt, mire igazából sosem vártam.

Szaggatom a lélekmadzagot,
ollóval marom pont ott,
hol tegnap is csomót szültél rám,
s ha tehetném, örökre elszorítanám.

Néha a képzet lehetőségekbe bátorít,
s ha már végtelenül unom is, mit
lehetetlennek kereszteltünk...
azért kérlek maradjon bennünk

örökre összekulcsolt ujjaink képe,
Hogyha mesélni tolna
a múltba ágyazott könnycsepp,
mit ott hagytam könyörgés nélkül...

Legyen mit mondanom.

Borítótervek

Párafoltot nyal ujjhegyem.
Tartom, míg fáradt vonalakból
formát nem szenved
szíved üveglapjaira.
Magamnak szültem világom...

Borítóterveket szabok rá
virtuális mámor-szirmokból,
tökéletesre tervezem;
valahogy messze nem hibátlan.

Hány számot kell megfaragnom,
mire köd-lelkemmel felfogom:
túl messze van a szellőbe
font megváltóm?

Szappanbuborék

Szatén ruhában libben el előttem az újfajta mámor.
Összeomlik az egyik világ, s közben épül a másik... vagy tán a kettő együtt lenne a valóság?
Virág illat a sivatag közepén; lassacskán megteremtem a harmóniámat.
Néha meg-megszédülök a harmatba ágyazott fénytől, de a hűvös szélben értelmet nyer boldogságom. Fókuszába állítottalak, hogy megtelj vele.
Félek.
Isten bizony, félek, s mégis: e fájdalom az égig emel.
Elveszettnek hitt illatokat szív magába a bőröm,
s újra tanulom elsőnek vélt lépéseimet.
Keretbe ágyazom arcod,
s festek mellé szeretem-dolgokat.
Így teljesedsz, együtt a mellkasomba zárt szappanbuborékkal.

Gyermek vagyunk

Levél vagyunk erek nélkül,
bennünk a fény egyre vénül.

Gyertya vagyunk viasz nélkül,
bennünk a láng meg-megszédül.

Zene vagyunk dallam nélkül,
bennünk a hang képpel vegyül.

Festmény vagyunk színek nélkül,
bennünk a kor újra szépül.

Álmok vagyunk lényeg nélkül,
bennünk az éj mélyre merül.

Napfény vagyunk meleg nélkül,
bennünk a pír fel-felderül.

Vágyak vagyunk érvek nélkül,
szívünk remeg, ajkunk szűkül.

Tenger vagyunk mélység nélkül,
bennünk a víz éggé kékül.

Virág vagyunk szirmok nélkül,
bennünk a szél tánccal szédül.

Festék vagyunk ecset nélkül,
bennünk a szív tovább mélyül.

Otthon vagyunk lakók nélkül,
bennünk a csend dalra zendül.

Hűs szél vagyunk mámor nélkül,
bennünk a húr meg-megpendül.

Király vagyunk ország nélkül,
bennünk a vár homokból épül.

Regény vagyunk főhős nélkül,
bennünk a szó harcba lendül.

Mese vagyunk végszó nélkül;
Gyermek vagyunk mind, legbelül.

Suttogó fohász

Párolog a sánta félelem...
tudnálak érte gyűlölni,
de a szabadság lángnyelvéből
úszva távozik a méreg.
Kócos hajadba belekap
a tintafoltos szellő,
s én némán intek az égbe,
hogy csak még egy percre
álljon meg a vágtató világ;
kanócára búrát nyomok,
levegőtlenségére imát súgok,
hogy folttalan szennyben
fürössze a menny.

Szinezd

Hagyhatnád, hogy lelked
tempera-foltokat szórjon
a világ félfamentes
oldalain. Pasztel-színekkel
szinezheted át a megsárgult múltat.

Egy dologra nem lenne szükség:
radírra.
Minden pici ceruza törölné
a grafit-nyomokat, mit
történelemnek hívunk.
Mit is fejthetne meg az utó,
ha az elő folyton
csak a megbánás hibajavítójával
fehérítené ki az elkövetett
tetteket?

Hagyd, hogy lelked
tempera-foltokat szórjon
a világ félfamentes
oldalain!
Használj tust, krétát, festéket...
szinezd, csak szinezd végre
a sárguló múltat!
Neked hagyta itt Isten!

Illat-íz

Ha megszakad az adás,
s a némaság ölel körbe,
gondolataim bűvkörébe
fulladok, mint szűk
szövetszálak réseibe
a bolha.
Ki hallja meg akkor
a kék illatok mögötti
párolgásomat?
Így is, oly' sekély
alattam a talaj; ne játszd
a megmentőt, mert ha
egy percre elgyengülök,
átcsurranok beléd,
s nem lesz sem Isten,
sem ember, aki átírhatna
saját pergamenjére.

Láttad már a hűs nyári
szellő ibolya-színét?
Kóstoltad már a liliom
hófehér illatát?
Ugyan miért lenne más
a bőröd színe?
Miért lenne torz
rozsdás illatod?
Szememben te is ibolya-
színben táncolsz,
s illatodat is hófehér
lilomként ízlelem.
Mi az oka?
Egyszerű:
szeretem.

Cipőorrok

Gyakran elemzek cipőorrokat. Olyan ez, mint mikor valaki gyakran gondol a barátaira.
Mert mi is az a cipőorr? Tán valami fontos dolog?
- Nem mondanám.
Akkor megmentheti egy ember életét?
- Erre nem tudnék határozott választ adni, kifejteni pedig fölösleges.
Mit lehet elemezni hát egy cipőorron?
- Nos, például az alakját.
Ott van máris a hegyes orr. Félelmetes. Gazdája joggal (vagy jog nélkül) pakolja ki a világ arcába a nagy igazságot: úgy beléd szúrok haver, hogy nyolc napon túl gyógyul meg a nyílt sebed.
Persze lehet, hogy hülyén látom a dolgokat.
Inkább nem is elemzem a cipőorrokat...

Megváltás

Kék, piros, zöld és sárga foltokból próbállak összerakni. Folyamatosan mozogsz, nehéz a reprodukció.
Valahol a fantázia határán rendezlek végü egyenes sorokba, kis szeletekből hámozlak új testedbe.
Szirupos pép-lelkeket öntök egyik üvegből a másikba, majd mégis vissza az eredetibe... Olyan most az ég, mintha apró flitterekből ragasztották volna egy kupola plafonjára. Kissé giccses ez a kép, amolyan nem-megszokott.
Kicsúszik kezemből a kréta, egy talp erősen szétmaszatolja éles kontúrodat.
Ezért szenvedtem ennyit?
Mérgemben összekócolok egy fűzfát, ki cserébe széles vigyort ásít elnyűtt arcomra.
Komoly megváltás ez, nem várom, hogy megértsd...

Falomlás

Mosolyogtál, láttam.
A szél is felerősödött,
s csak vártam, hogy
erőre kapj.
Nem késtünk el,
csak félünk a téltől,
mert nem látjuk a
hóban a csillagok
táncát.
A másik szemével
is látunk,
néha kegyetlen
tükröt tartunk
egymás arca elé.
Ilyenkor szomjazzuk
szembogarunk fényét.
Bátor leszek,
erős, és szerető.
Ettől szárnyra kapsz
te is, gyengédebb
mosollyal melegítesz
körbe.
Egymásra találunk,
s nem lesz, ki
elszerethetne minket.
Itt vagyok előtted,
s ha behunyom szememet,
hangod az első,
tekinteted a következő,
mi békét hoz a semmibe.
Ismét kezedbe veszed kezem,
s csókkal hinted a falakat,
melyek végre leomlanak.
Megtaláltalak.

Bohóc

Csendes nem-akarással tűrtem
az engedély nélküli áthaladást.
Erőszakos gondolatok viharában,
kurta szárnyakra találtam,
s tépted, csak tépted az álmokat,
miket szellőként legyeztél felém.

Mint mindennek, ennek is az értelmét keresném,
hátha szikrát vet,
várj... kérnék egy percet...
csönd.
űr.
csönd.
szirmok.
csönd.
A pokolba is, hát hol vagyok?
Ki lopta el a napot
a valóságom egéről?
Futok a vágyaim elől,
ugyan minek harcolok magammal?
Minek tolatok egy arasszal
a biztos felé, mi nem éltet,
csak egy kegyvesztett merénylet,
mit elkövetek ellenem,
a nyugalmamat nem lelem.

Szép szavadra harapok,
ha rúgsz, csak igazolok
ki sem mondott tényeket,
miket erőszakkal teremtek,
hogy bólogassak, mint a jancsi',
kit ellöknek és béna hagyni
a tárt karokba zuhanást,
mert odázza az elmúlást
már a kezdetek kezdetén.
Nesze... ez vagyok én...

Függő

A mélységben gyökeret bontunk,
mint az ezer éves tölgyek,
széllel takarózunk,
s napsugarak táncára fakadunk
termésekkel. Mint az ősi mosoly,
mit meg-megvonunk, hogy értéke
felbecsülhetetlenné varázsolja a
pillanatot. Egymásra tekeredünk
borostyánként, s mikor összeolvadhatnánk,
gyorsan elrebbenünk, mondván:
EGYEDÜL JÓ.

Megízleltem már a magány-szérumot;
eleinte kesernyés, később már édesebb.
Aztán, mikor megérintettek volna,
csak előhúztam a flaskát, hogy nagyot
kortyolva eszembe jussanak a szavak,
mivel meghosszabbíthatom önkéntes
börtönbűntetésemet.
Függő lettem.
Minden lépés, mit az istennek
hitt nedű nélkül teszek meg,
marja lelkem széleit.
Mert bizony, van vége a lelkemnek,
s te ott toporogsz, hogy beengedjelek.
Kopp-kopp.
Horpadok.
Fakadok.

Defibrillátor-mámor

Féllény testben vándorol tovább a lélek,
egy csepp boldogság, csupán ennyit kíván.
Nem lát bánatot, nem hallja a nyomort,
mégis érzi, ahogy a felhőfüggöny élesen
kattogó csapágyai összezáródnak feje fölött.
Fényszomj, nem több, de életet adó.

--

Hátulról karolsz át, s eljátszod a szörnyet,
összerezzenek, ahogy érzem meleg lehelletedet tarkómon.
Zárt könyv, megfejthetetlen rejtély... azt mondod,
ez vagyok. Tán csak kihívás,
rézsárga villanás, mi szívedben a
fogaskerekeket újraindította.

Defibrillátor-mámor.

Hittem is, ezért hagytam, hogy
ölelő karodban otthonra leljek egy
percre, de amint a Nap tüze homlokomra
égett, te kezedbe vetted kezemet,
s ajkaddal keringőt táncoltál bőrömön.
Még mindig titok-öröm?
Nem tudom, de szemed lelkembe
égette magát, s bár tartásom megmarad,
lopva elkapott pillantásod erőt ad
a holnapokba látás gyötrelmei ellen.
Ha újra íriszedbe bújok, majd magadat
úgyis elárulod, s tán én leszek házad,
te nekem a bágyadt
zsibbadás, mi ismét ködöt varázsol
érzelmeim tövis-fokára, hogy a
lehetőségbe mártva
fellelje magát.

Otthon

Felszántottam minden lehetőséget,
mi megmenthetné álmodó lelkemet.
Most ismét képlékennyé vált a világ.
Hátra nézek, s nem látlak. Előttem
csak a sivár kétség... eltűntél.
Hová lettél?
Kétségbe esve kapok levegő után, s ekkor
egy hang a fülembe suttog:
- Ne félj!
Oldalra pillantok, hol hangodat véltem felfedezni.
Előre meredsz, ajkaidon lakat. Szemem sarkából merlek
figyelni csupán. Szemed mosolyog. Szinte az enyém.
Aztán megfogod kezem, s szó nélkül húzol közelebb magadhoz.
- Otthon... - mondom elhaló hangon.
Megszorítasz, s tudom, te is így érzel.
Nem kell több.
Nincs is több.
Mondod.
Érzem.
Érzed.
Érzünk.
Mégis egymásra leltünk.
Kell a kín, hogy beismerd.
Kell a fájdalom, hogy beismerjem.
Csöndben.
Mélyen.

Nyomat

Merítek erőt a sötétségből.

Számlapokra írt megváltótól
vártam a szikrát,
mi nem jött el.
Messzi terhek csak felsejlenek,
s rút karokba zárják
a felismerés magját,
mi gyökeret eresztett szívemben.
Mindent megváltó gondolatok
csalfa vakfoltjába csábított
a reménytelenség,
mi magányomat tolta.

S most én, ki a bolhát
is testvérének látja,
Én, ki erők erejével
voltam anya,
Én taposok újabb nyomot,
s leszek üres némasága
a végeláthatatlan
mesgyék vándorának.

Szégyeld magad.

Megfeszülve

Szenteltvizes forrás vagyok,
ússz csak bennem, felszabadítok
minden áldatlan pillanatot,
miről más álmában rimánkodott.
Hajnali kurta szellőben elhiszem,
hogy mit álarcod súgott nekem,
nem csak önnön kéjes képzetem,
hanem igaz, s hű másik felem.
Nézel, s már tudom,
küzdesz, mint megannyi húsom
s vérem a szív ellen,
megfeszülve, át a télen...

Mindenre kiható szenvedéllyel akarás vagy,
s vagyok maga a haladás,
így mégis belém halsz,
s beléd én is,
a beteljesedés elhagyta
sziromeres lelkünket.
Szeress, s én is szeretlek.

Magány-hiány

Előttem pergett egyszerre
múlt, jelen, s jövő képe.
Ártatlan szorítások morzsolták,
mit a szívem szomjazott.
Szabadság.

Újra szólít a drága
csöndbe zárt lárva,
lelkem most némán kong,
hogy eltemesselek végre.
Maskara.

Jelmezemmel magamat
is becsaptam, egy madarat
bezártam a mély verembe,
hol jól érezhette magát.
Illúzió-harmat.

Végzetem, bizsereg mindenem,
elveszett életem
porán lambadát jár
a visszavágyódás.
Magány-hiány.

1.

Levegő után kapdosva mérem fel maradék esélyedet, amivel maradhatnál még.
Nem sok, ennyit bizton állíthatok.
Nagyra nő bennem a bizalmatlan törpe, s háttal neked kérdve kifestene egy-két babhüvely-gondolatot. A kétely háromdimenziós vázlatban, egyenes- és görbe vonalak mentén csúsztat retinámon keresztül a szürkeállományba. Most, ha csupán emlék lennél, egyszerűen letagadnálak, mondván: a képzetem szeret játszani velem.
Állítólag ez a valóság.
A létezőt mégis egyetlen gondolattal - vagy nem-gondolattal - a semmivel tehetném egyenlővé.
Próbáljam ki?
Biztosabb annál a megszokott, minthogy feladjam a tegnapot vagy a hamvadó holnapot.
A felhő állandó, az ég ugyanaz, maradok, s ha jő a Bontogató Életosztó, majd jól elbújok a Hold mögött, engedély nélkül megszökök, nehogy ismét halljak, lássak...
igazak közé hamisodjak...

Merengő töredék

Most arcomra súgja bánatát egy felhő.
- Átérzem, kedves. - mondom neki,
de messzi tájakra húz képzetem.
Felhőm, én irigykedem.

Sivár puszták fölött szállok,
s keresem egyetlen, örökéletű fámat...
nem jön el.
Nem voltam elég kitartó...

Emóció-reálcécó

Merített papírként gyűrődöm közted
és a csend közt.
Ki szól rám, ha már nem bírom,
s meghasadni látszik majd tudatom
harmatcseppjében tükröződő arcod?
Fogja-e majd álmom sziromhártyáját
valaki, s visszaránt-e, ha kiszakítanám?
Kicsit sok(k) volt a valóságból
kedves kis házi-mélabúmnak.

Viccesnek ható soraim közül
sikolt rám a komolyság;
megálljt parancsol épp,
s ki lennék én, ha ellenkeznék?

Megadom magam a csendnek,
ismerős terep, nem zabálnak
fel az emóció-reálcécók...

Lélek-mérleg

Mosoly mögé zárt könnyem
tengerében lubickol
könnycseppbe zárt mosolyom.
Lapockámba vájó tekinteted
leláncol, nem enged.
Ideje lenne döntened...

Reményed láng:
megvilágít, mint szürke folyású
felhőselyem résein a sápadt,
de annál kitartóbb fénynyaláb.
Lassan, igen ráérősen
bontogatja magát tudatom is,
mint utat törő kék ég, s a bíbor Nap.

Egyszer majd felragyogok...
hamarosan... emígy inkább.

Előre-hátra,
határozottan határozatlan.
Ó, tükör vagy nekem,
tiszta, s törelten,
rég látom ép felem,
itt egyensúlyozik a lélek-mérlegen.

Forrasztod, vagy szaggatod?
Látom, még nem tudod,
de szívedet enyémbe súgod,
hisz meglelte magát.

Tompa füstben

Értelmetlenben áll a tompa füst,
s ott, a közepén gomolygok én is:
félelmes, ártó, de tisztára törekvő.
Hőhullámban remegő vérem
újra kéri életutam, nem jó,
mondj nemet --
én sem az igazra születtem...
Milyen bátor a hátra-arc,
ha lelkem sikoltva kapja a mámort,
elég! eléggé éber a homály!
Sötétségre szomjazva ásít
a bánat-szérum,
itt a szívemből facsarható alapanyag...
kérd.
nekem már nem kell.
unom.

Ólomkarikák

Fölöttünk a vihar rajzolt
ólomkarikákat az égre,
mint bilincseimet, úgy
húzta a földbe
lángoló gyermekét
az örökkévaló csendesség.

Egy pillanat, ennyi se volt
csupán a felismerés,
hogy szívem forradásain
csak egy újabb kelés
fokozza két ember fájdalmát,
s a butaság diadalát.

Kezedet kezembe égetted,
érzem helyét arcomon,
lehelleted melegét,
mellyel remegés fut ajkon
ajak, mi édes, míg tart,
s boldog-testem falába mart

Életet s halált,
mint kezdetet, vagy
az átkozott elmúlást,
tudom is én, csak nyomot hagy,
hagyott, adta a kárhozatot,
mitől szívem halk zörejt hallatott.

Térdre erőszakol a tudatlan,
holott kértem, hogy csituljon.
Erre nem sikoltott a balga?
S most könyörög, hogy múljon,
csak múljon már ez a fránya
érzés, mi lelkemet kalitkába zárja.

Ködfolt

Csordultig telt a kupám,
s te pont akkor jöttél,
mikor egyenes vonalakból
felállított kapuimat
zárni készültem újra.

Béke vagy nekem,
de hályogos szemem
gitoinnal rágta
s földig alázta
édes Csodalényem.

Mi volt a ködfolt,
s bánatba miért fojt,
nem láthatom, Kedves,
de arcod előttem fényes
melegsége karcolt

Egy ki nem mondott szóval engem;
fád kérgébe zártam lelkem,
hogy majd egy előző,
netán csak a következő...
virágozzék egymásba életed, s életem.

Egyszerű (avagy merengő a nem létezőmhöz)

Nárcisz illat.
Mélyet szippantok a csendemből.
Egy pillangó a tavasz felé libben;
utánanyúlnék, de karom erőtlen.
Szabad.
Akárcsak én. Összezáródó ujjaid között illanok a tavasz felé.
Szabad vagyok.
Akárcsak te. Lágy szellőként simogatod arcom, míg a vörös
Hold lomhán vánszorog a Tejút felé.
Egymásba álmodjuk, mit az élet másoknak szánt...
mit a hamvunkon kacagó Sors nekünk szánt...
Neked engem, nekem téged.
Ez ilyen egyszerű.
Bevérzett szemünk árnyalja csak túl... hagyjuk.
Szakadt lelkünkben úgyis világra lelt az igazság.

Visszavonluló

Liliomtenger sűrűjében fekszem, fölöttem szivárványhíd.
Angyalszárnyú fénygyermekek táncolnak rajta.
Felém tartanak. Összegömbölyödve várok, míg hűvös
kezeik arcomra nem simulnak.

Lázálmomból felriadva súgom nevüket a semmibe.
Mély lélegzettel szívom magamba utolsó emlékfoszlányaimat,
míg könnyeim álomba mosnak újra.

Néha, mikor fojtogat a levegőtlen magány,
magam elé képzelem márvány arcotokat.

Marjatok csak, vágy-lángnyelvek!
Majd eljő a pillanat, mikor újra veletek ébredek.
Most azonban - bármily' fájó a felismerés -
maszkom mögé csúszik a megfejtés.
Álarcnyi világom,
Őrült maszkabálom,
a csalatkozás fényéban eltolt rémálom...

Hiányotok már most pusztítja lelkem,
de megteszem,
mindnyájunk érdekében.

Illat

Viszek egy illatot. Fölém hajol, oltalmaz.
Már messze járok, mégis viszek egy illatot,
egy védelmező foltot, mely most ugrott ki
a legendák egyik oldaláról. Ősi hallgatása
visszhangzik fülemben.
Dallamos hangok, félmosoly, nevetés.
Én meg csak viszem az illatot, mint
kisgyermek a játékát; engedni tudatlan,
szorongatni képtelen... csupán van.
Rossz levegő elleni gyógyszer.
S én, tehetetlen bolond,
csak viszek egy illatot.

Pergamen

Galacsinba zár a békétlenség. Száraz kezei vörösre gyúrják
indigó-lelkemet. Arcom mégis nyugodt, rezzenéstelen;
leolvasói megszöktek, míg vártam az adakozó sziklák
peremén. Mosolyba zárva várom a Megváltót, fülekbe bújok,
s mások ajkával szólalok meg újra.
Talán akkor majd meghalljátok suhogásomat.

Az elmúlt jelennek kiáltottam, féltem minden percét.
Megéletlen foltjait fájom most.
A jelenben hallgatok, megélt lépésein egyensúlyozom.
Tintával szántom a jövőt, s látom, ahogy peregnek a
rostok papírgombóc életem szegélyéről.
Hasítom ujjatokon a bőrt, apró nyomot hagyok csupán.
Éreztek.
Felitatom szivárgó véreteket.
Elkalandoztam.

Van hely bennem, bőséges fehérség. Tisztaság.
Mocskoljátok be kedvetekre.
S mikor varázsa halványul e tükör-világnak,
felébredek a fénypontozott végtelenben.
Csillagomról intek majd felétek. Akkor megnyitom
elmém pergamenjét, visszaolvasom bölcs
szavaitokat, s a hajnal első bíborcsíkjával hálálom
meg terelő kezetek melegét.
Hamuvá éget meghajló tudatom, mert akkor
majd hiszem is, nem csak tudom...

Bor(zalom)

Darabokban érkezel, szőlőmagja e futó világnak.
Átfújják beléd az élet nektarin-zamatát, s mikor már
felélted a cukor-ideológiát, az édesség romlásnak
indul. Tartósítószerrel megőrizheted rugalmasságodat.
A többiek ekkor felzúgnak, tapsolják mesterséges
színedet. Fakulásodra nem büszkeséggel egyenesedsz,
inkább girbe-gurba kacsokkal tekeredsz a még bimbozó
szemekre. Belőlük élsz, hogy fiatalságuk, vakfoltjuk
koravénné áldozza elsőosztályú nedvüket.
Mégis mit képzelsz?!
Részegíted a világot?
A gyengéknek erőt adsz. Erejük pillanatnyi,
esendő, mulandó... virágot nem bontó.
A hitetlennek utat adsz, min tántorgó
egy-két lépése után hasravágódva legelészi
a "lehet"-ek kóróját. Marja a torkát,
de kapaszkodik.
A boldogból könnyet csalsz, mit a boldogtalanok
lefetyelnek. Nyelvük már az aszfaltot dörzsöli,
de kell, muszáj az utolsó cseppet is felszívni
a jóból, hogy utána bánatukat újra megélhessék.
Nekem szavakat adtál. Kimondatlan, maró szavakat,
mik bennem forrnak. Majd ha musttá lesz mélyemen
a gondolat, újra próbálom. Addig némán szédelgek a
másnapok tengerén.

Alkony és a Tücsökzene - Íriszbe bújva [csendes + legelső változat] (3. dal + dalszöveg)

Lelkem, beköszöntött az ősz,
ki van ez találva!
Ha túlzottan is élvezem,
betemet a lángja.

Félek, holnap nem jössz el,
múlnak az évek.
De ha nem fogod kezem,
rozsdás az élet.

Ma már nem jön új tavasz,
kiakadt az óra.
Fagyba fordul most a táj,
ne várj jó szóra!

Meddig bámulom az űrt
íriszbe bújva?
Félek megkeményedem
jégkoporsómban...

Alkony és a Tücsökzene - Csillagfogócska (2. dal + dalszöveg)

Hoppá! - így szóltam,
mikor hátat fordítottam
és csak néztetek utánam,
mint az éj.
Köszi, én már jóllaktam,
tudom, számodra felfoghatatlan,
hogy bennem minden békében él.

Ref.:
Kergetőzzünk a csillagokkal,
Gyűjtsünk holdkövet egy kalappal, (mert az jó)
és ha nem illünk az űr ködbe,
szálljunk néha vissza a Földre! (hátha hiányzunk)

Tudod, néha úgy érzem,
hogy a fölfordult életembe
nem fér bele egynél több barát.
Ilyenkor csak felszállok
és némán arra várok,
hogy mindenki megértse magát.

Ref. (2x)

Hoppá! - így szóltam,
mikor újra felétek fordultam,
s kérdeztétek mi ütött így belém.
Tudod, néha felszállok,
hogyha mást nem, csak szépet látok,
s kéz a kézben rohantok felém.

Ref.

Alkony és a Tücsökzene - Bennem (1. kész dal + dalszöveg)

Milyen csend van bennem?
Kezeimet pihentetem fáradt kezeidben.
Csöndem testvérem, barátom,
de hangodtól a kék eget újra látom.

Milyen tűz van bennem? -
kérdem, s választ látok tenger-szemeidben.
Némaság testvérem, barátom,
de az éjszakában megleltem a csillagom.

Milyen tél van benned?
Most jeges dér fedi el szívedtől szívemet.
Félelmed testvéred, barátod,
de két karom közt nyugalmad megtalálod.

Milyen fény van benned,
mi megtölti színekkel a komor szürkeséget?
Némaság testvéred, barátod,
de két karom közt otthonod megtalálod.

(húú-húú)

Mi ez az érzés itt bennem?

Te tetted (e tettetett tettet)

Sikoly, mint égi tünemény,
száguld tüdődből a semmibe.
Veszteség, mit érzel, kedves,
és gyilkol rádöbbenve
önnön képmutatásodra.
Marcangol már, érzed a kínt,
mert nem vagyok neked,
hazugnak látod magad.
Miért kell rettegned?
Megint tapostál, s
szíved elhallgatott,
mikor eszed diktálta
az őrült iramot.

Fekszel az egyik oldalon,
a másikon űr,
mert maró hiányom
nem szűnik meg belül.
Hangtalan párlat csupán,
mit feléd fúj a szél,
szívem zöreje-hiánya,
mit lelked megél.
S felismervén a bánatod,
arcodat a menny
felé fordítod,
kezedet nyújtod felém,
hogy ne rettegj a
semmid közepén...

Tükör

Ahogy a hártyás felhők
nyaldossák a hegyek pengefogait,
úgy suhan lélegzetem
hangszaggató fájdalma
most füledbe.

Tán nem akartad hallani,
mit feléd sikoltottam,
de bőrödbe itta magát
a kérdés:
Szeret?

Ott honol majd benned
mindig, s csak akkor
oldhatod fel magadban,
ha hangosan ki is mondod.

Akkorra már én
leszek néma,
s te húzhatsz csak vissza
az átkozott csendből,

mit annyira szeretsz,
mit tőled tanultam,
akkor majd átkozod!

Felsejlések

Azt hittem, vége,
hogy elmúlt ez a rémálom,
mi mézédesen hatott,
míg rám nem zuhant a
felismerés, hogy ez
csupán tévedés,
mit én követtem el,
a kérdésre ezért nem felel
helyettem más...
fáj a velóságba zuhanás.

Álompor-hintette csoda
volt, míg tartott a láz,
de most saját tudatom
a földig aláz,
mert beengedtem,
naívan hittem,
mit csak én éreztem,
s oly' butaság volt ez a hit,
hát hagyj!
Bennem így ne maradj!

Azt hittem, vége...
hogy nem tudsz már fájni,
olyan sebet senki nem tud ütni
lelkem hasadásain, mi
látomásaimat a valódival
egyenlővé teszi.
S most itt vagyok egyedül,
de mégis életek közt,
várva, hátha mégis eljössz,
S miközben kezemet
kezedbe olvasztod,
arcunk egymásba
bújva száll vissza
közös csillagunkba.

Nekifutásból

A hűs hegyi patakban álltatok,
a vízzel egy volt lábatok,
már nagyon vártatok rám,
pedig most is elvesztem, Atyám.

Nekifutásból kéne élni,
nem pedig araszokban félni.
Már nem megy a visszazárkózás,
magányomban mélybe zuhanás.

Vaknak kéne lenni,
csak picit megébredni.
Már fáraszt az ember gyengénlátása...
jobban nem is vágyhatnék egy másik bolygóra...


Van nekem is elrendeltem, Atyám?
S ha igen, mi ez a magány?
Hol késik? Mire vár?
Jöjjön most, jöjjön már!

Hogyha itt van, ébredjen!
A szemembe tévedjen!
Úgysem lehet véletlen,
miben régóta hittem,
csak túlzottan féltem,
hogy más az életem...
Ez az én vétkem,
de, ha vagy, gyere el értem!

Szemben

Két külön oldalán állunk a világnak,
szemben egymással. Benned az elnyújtott
egység lobban lángra, én a lekerekített
egészhez állok közelebb. A hurok torkod
köré fonódva ítél magányra, míg bennem
a mindenség sokasága nyomja el az akaratot.
Az ostor szemeid előtt kanyarodik a végtelen
felé, s ha akarnád, megérinthetnéd,
visszaránthatnád. Én csupán a kezdetet,
az egészet ölelhetem keblemre.
Te belőlem indulsz, én belőled eredek,
s mégis, e világnyi egyezés szüli
összeegyeztethetetlenségünket.
Hasonlóságunkban van a különbség, az
egyezésünk szüli a távolságot, hiszen
egymással szemben állunk a
mindenség két oldalán...

Szemlesütve

Hagytam, hogy a méregfogak
durván bőrödbe marjanak.
Sajnálom kedves, ez is én vagyok,
de szeretlek, s szívedben nyomot hagyok.

El kéne fordulnom, de akaratom gyenge,
így inkább visszazuhanok cián-medrembe.
Onnan figyellek, s míg lélegzetedet hallom,
álomba ringat majd az örök nyugalom...

Lépegető

Altatót dúdul fejem fölött a Hold.

Jobbra nézek, előre egy lépés;
határozott.
Van, hogy nem léphetünk vissza,
tán erre mondjuk balgán, hogy
sorsszerű.
Nem kenyerem a szomorúság,
nem álmodhatok folyton.
Az álmodozás egy égszínkék
pontban serken, s ez a kicsiny
bogár már úgyis az enyém.

Balra nézek, hátra egy lépés;
határozatlan.
Van, hogy a lelket megtöri a tudat,
tán erre mondjuk remegve, hogy
ésszerű.
Nem barátom a bizonytalanság,
nem rágódhatok folyton.
Az önmarcangolás egy feketelyukban
összpontosul, s ez a hatalmas
sötétség már úgysem lehet erősebb.

Hátra nézek, megállok egyhelyben;
stabil.
Van, hogy az emlékek ólomsúlyként
nehezednek rám,
tán erre mondják makacsul, hogy
távolságtartás.
Nem szeretőm a félelem,
nem óvhatok folyton.
Az időtlenség az elvárásokban
leli gyökerét, s ez a körforgás
már borzasztóan fáraszt.

Előre nézek, elindulok újra;
instabil.
Van, hogy a változás szele
megsimogatja arcomat,
tán erre mondjuk örömünkben, hogy
reménység.
Nem társam a magány,
nem tolhatlak el állandóan.
A szeretet az elfogadásba karolva
mozgatja szívemet, s ez a hatalom
ad erőt, hogy melletted legyek.

Örökre.

Ez ő...

Ez ő, Ez olyan, mint mikor
kiálmodod, Ez ő, Ez olyan, ha
tudnád, hogy milyen is ő, akkor ő
is tudná, hogy milyen vagy te,
ó, Ez olyan, mint te vagy, de
mégse, mert nem tudod, mi
is vagy valójában, olyan, mint én,
fejemben álomszilánk-mag, mint ő,
és tudom, hogy igaz akkor is, ha
ő nem lát, vagy ha nem érez,
mert Ez ő, Ez ő volt egyszer, de
már sosem lesz igazi, még akkor
sem, ha én maradok mellette, s bár
Ez ő, tudtuk, hogy nem lehet úgy,
ahogy megálmodtam rég, megnyugtat
a mennyei tudat, hogy vele, de
nélküle is minden úgy lesz, a-
hogy lennie kell, s bár Ez ő,
Ez pont olyan, mint mikor rég,
nagyon rég magamból kiálmodta-
lak, s megszülettél, igazzá let-
tél, enyém lett a világ, majd el-
tűntél, de nem vesztettem, mert
az ébredésre leltem, s Ez ő...

Bentről kifelé - kintről befelé

az űr leküzdése csak a világ megteremtésével lehetséges...


jött az érzés, hogy ki kéne pakolni, ami bent van, vagy inkább be kéne pakolni, ami kint van... a fene se tudja.
vagy talán kint is van már, ami bent kéne, hogy legyen, vagy a benti szabadult ki?
nem tudom, tanácstalan vagyok.
fáradok. ez biztos.
tán rendben kéne lennie annak ami bent van, és ebben az esetben kint is minden jónak tűnne? hiszen amikor bent minden rendben volt, kint is ugyanez történt.

remek. már tudom.

majd megszűnik.

majd megoldom...

Lányanyák

Te-én, én-te... mi.
Kicsiny anyus, nagy anyus... anyukák.
Sorsunk nem épít száz csodát,
csak várfalba zárja két lányát.

Legalább nem vagyunk egyedül,
legalább kézenfogva ül
mellettünk a magány.
Csak két lányanya-anyalány...

Gyermekünk a világ maga,
anyalány-lányanya.
Életünk egy könyvbe zárva,
az olvasók pedig a barlangba
hullottak rég...
nyeljük egymás félelmét.

Jön még, jöhet még
életünkbe szépség,
majd egymás kezébe adjuk
a boldogság kulcsát nem hagyjuk,
nem hagyhatjuk.

Ott leszünk egymásnak,
mint tegnap a mának,
támfal a várnak,
lány az anyának,
anya a lánynak,
dús szél a virágnak.

Magán(y)

Messzire szállok,
messzebbre, mint valaha.
Talán rádtalálok,
tán nem jövök vissza soha.

A titkot magammal viszem...
Ott vagy minden lélegzetvételben.
Sóhajsziklák áradnak belőlem,
de szavaimat gátként fogja a félelem;
csak rossz időben,
rossz helyre születtem...

Pánik.
Érintés-pánik.
Tekintet-pánik.

Sikoltok.
Sikoltasz.
Itt vagyok.
Itt maradsz.

A nagy fenét, már megint itthagysz!

/szokd meg babám, szokd meg!/

Ősanya

'Ujjam hegyével simogatom
a szürke víztükröt.
Sosem éreztem gyengédebbnek ölelését.
Csiklandoz, átkarol, beenged magába,
s élvezem, hogy gyermekként kacagok újra.'


Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...
Itt vagyok.
Csiklandozlak, átkarollak, beengedlek magamba.
Ölelésem bátorító, tiszta.

Füstös köd lepte el
szemem elől a valót,
s lángnyelvek mardossák
azt a kicsi maradandót,
mit márvány bőrébe mostam a világnak.

Lélegzetemet immár
csak a szél hallja,
bágyadt lépteim
halovány nyoma
felszáradt
könnyeiddel együtt.

Még várok valamire.
Tán csak képzetem
játszik velem...
mintha erre jártál volna,
előző életek derengnek fel...
Hisz most élem őket!
Jövőbe látok,
de az olvasat gyenge.
Unalmas.
Ó, én fájdalmas
vénség!

Mennék már.
Indulnék.

Maradásra bíró kezeidet megtagadtad,
Bátorságodban mélyebbre ástad magad,
Lelkesedésemet a dögöknek dobtad,
Hát mondd meg! Mondd meg, miért maradjak!

Hagyj el, gyermek,
egyszer s mind ez a rend,
ez a világ
ésszerűbbet sosem teremt!
Vedd a papírod,
mártsd véredbe,
írj rá pár sort,
vagy még azt se!

Minek a kín?
"Szegény marha"!
Nem is fontos,
hisz mindenki anyja,
hagyd hát,
hulljon a porba,
mint ahogy almát
hagy a fája...

Ezért lennék hát én? Gaia!
Ezért hoztál világra?

Mi ez a rendszer,
mi csontokra épül,
hol nincs is már társ,
csak hazudva szépül
a szív a szívből
csatornamód kiürül?

Hol vagyok? --
Ki vagyok? --
Miért vagyok? --

Anya vagyok,
minden élőlények anyja,
Gaia elsőszülött lánya...

Itt vagyok, --
s maradok. --

Ölelve tanítom meg neked
a némán virágzó szeretetet.

Gondolatok a csendemhez

Ősi fa kérgébe zárva
nézlek csendesen.
Hallgatásom tisztábbá varázsolja,
mit feléd súg lelkem.
Rozsdás gátjainkat csak mi
magunk törhetjük át,
de mindig ott a példa,
mely fényessé teszi létezésünk útját.

A burok, mit magunk köré
fontunk, lazulni látszik.
A felhők között egyetlen
halvány csíkban feldereng
a kékség;
tisztább, mint bármilyen
vétség,
mit védelemként fontunk
egymás hajába.

Mert óvlak szavaimmal,
óvlak némán,
s te is azt teszed;
mint két árvaságra
kárhoztatott harmatcsepp
egyazon levél két oldalán.
Ha te vagy a színén,
én leszek a fonákján,
magamba szívom a jót,
s rosszat egyaránt,
cserébe megóvsz a fénytől,
mely testeden megtörik,
s színekbe öltözteti a világot.

Csurranj mellém, érints meg!
Bőröm majd válaszként
megpuhul, befogad.
Egyként leszünk a mindenség
gyökerébe ágyazott élet.

Gondolatok az eltávozóhoz

"Türkiz-mederbe sodródott a hajnal,
s vele minden elfojtott dal
szárnyra kélt.

Sártengerünk közepén állva,
a félelmeken túlmutatva
a tisztításba vetett hitünk hajt."

/örökre befejezetlen bevezető/


Égi kezek nyomán virágzik most testem;
fa ölel fát,
s egyetlen pillanatba zsúfolva
újra láttam zöld illatát
a múltból felderengő zivatarnak.


Agyam zakatol...
vagy szívem tán,
mi ott lebeg az ég partján?
Nem tudom,
nem tudhatom.

"Ha" és "volna".

Halhatatlan lényegem
e két percbe sűrítem,
s várok, hátha valaki majd helyettem
ad választ a felderengő kérdésekre.

Az apró, zöld lény eltávozik, s helyébe
lép most az elgyötört földi...

Ha a holnapról kérdezel,
nem marad meg semmi,
de a tegnap tiszta és szent.
Megáldotta pávatollal hintett jövő-ábrándom.

Tudtad, s tudtam...
csupán az áldott csend sodorta
el, idézte meg vakságunkat.

Adj a végtelenhez egyet,
s megláthatod utadat, mi hozzám vezetett...
a véletlenek erdejében a szabály csupán az állandóság.

Kiürült testemben úgy szaporodik a lélek,
mint megannyi pillangó, ki hátat fordít a télnek,
s elakadó lélegzetemmel
táncot jár tollam hegye...
ez nem más, mint
a lény és az ember küzdelme...

Előre - hátra - előre - hátra...
Táncom fáraszt, lábam gyenge,
s némaságom ránt tébolyba,
révedésem nem őszinte.

Láss mögém, elém -- belém,
ó, mennyei írisz!
Én ezt nem akartam,
s fájdalmad az, mi gyengíti akaratom falát...
Vége van.
A lény eltávozott.
Én vagyok csupán...

Pihenj lélek!

Szél súgja lágyan
kezedbe kezem.
Tán csak álom voltunk,
s nem is érthetem,
hogy a tegnapból
mába süllyedés
miért szaggatja szét
szivárványszín lelkem.

Véreskezű borbéllyá lett
a rút szenvedély,
s tán csak álom voltunk,
mégis oly' sekély
már a holnapból
mába süllyedés...
Mint levél a szélben,
vonaglik a kéj.

Szemünkből kimossa
vágyunkat a vakság...
Hisz csak álom voltunk,
nincs is valóság!
Fáj a tegnapból
holnapba süllyedés...
Áldott lehetne
testedben a rabság...

Bár ne lenne
dalod lelkes!

Pihenj lélek,
zajod terhes!

Gondolatok az eljövendőhöz

Bársonyos estéken rozsdabarna
bőrünkre vetít fényfoltokat a Hold.
Egyszer, ha elhalkulna
lelkünk éneke, majd újra festjük
álomszerű valótlanságunkban.
Akkor majd itt leszel te is, én pedig
megfogom a kezed, szívem vörösét
szíved kékjébe mártom; átfestesz, s én átfestelek.

Íriszed fényében látom majd a csillagok táncát,
Testem melege lesz örök ruhád,
s amikor már elviselhetetlen lesz a forróság,
megszűnünk, hogy megszülessünk újra.

Addig is várok a zöldellő fák alatt
két kicsiny bolygódat szemlélve,
az ébredés langyos tavaszát várva...

Tudom, hogy eljössz.

Gondolatok a nemlétezőhöz

Morzsolnám a fényeket
egyetlen apró pontba,
hogy a lázas világ
csillagokba bújva
figyelje magát.

Képkeretbe pakollak,
falamra függesztlek,
ha megunom magamat,
Hát arcomba helyezlek
uszadék világ.

Szíveket rajzolunk,
hogy melegnek érezzük
azt a pár percet,
mit megadtak nekünk
ősi vércseppek.

De altatót fújnak
az érzékek házában:
a démoni kezek közt
földbe túrt vágyakban
mosolyod részegít.

Lennék a Holdad,
mely egyetlen pontba
morzsolná fényedet
arcodba bújva,
hogy figyelje magát...